Száz Pál: Kis-keleti daemonologia 4. – A házi szellem

I.

Világban való lakozásunk minőségváltozásának eredményeképpen az elmúlt több mint 80 év során a kis-keleti ember élőhelye, lakáskultúrája megváltozott. A magánélet egykor népes háza táját – hiszen generációkat zártak össze a falak – mára a négy fal közé zárt magánlakások magányterei váltották fel, amelyekből a virtuális ablak távoli világok legörgethető sorára tárul. Az üzenőfalak közt pedig leginkább magunkban és magunkkal beszélgetünk. Igen ám, de mi van, ha más is hall minket, ha a helyen, ahol lakom, lakozik más is? A falnak is van füle, az éji sirámokat duruzsoló hűtő szívünk titkos sóhajaira rezdül, a villanyóra kattanása pedig a határidő lejártaként üti el az éjfélt. A tárgyak világa mögött szellemek munkálnak

A házi szellem elképzelésének számos típusa megtalálható Kelet és Nyugat között félúton. A koboldokról szóló alpesi és németes hagyománynak nyomaival errefelé is találkozunk, és bár koboldok a lengyel népi démonológiában is előfordulnak, de szlávosabb és elterjedtebb a házi kígyó elképzelése a Kis-Keleten – amely természetesen a legnagyobb szlávok, a magyarok körében is messze dominál. Surrogását a falakban vagy furcsa csettintgetését néha hallani is a házban. A keleti szlávoknál a domovoj elképzelése is széles körben elterjedt, a leggyakrabban apró öregemberként, néhol a család elődjeként írják le (az ukránok így is nevezik: dído, digyko), vagy épp manószerű kisgyerekként.  

Ami a koboldokat, manókat illeti, nos, az egykori kis-keleti németekkel együtt (akikhez e házi démonok tartoztak) számuk úgy 80 éve jelentősen megcsappant. Eltűntek talán a koboldok a Kis-Keletről? Igaz, a házi kígyó elképzelése is megkopott a kollektív tudattalanban azóta.

A kérdés például, hogy a házi kígyó a régi világ burzsoá, vagyis inkább paraszti csökevényeként beköltözött-e a keleti blokk új lakónegyedeiben épülő bérházakba – magyarán a csinzsákokba –, még nem képezte sem démonológiai, sem kriptopszichológiai, de még csak folklorisztikai és szociológiai kutatás tárgyát sem. A lakozási helyüket illetően jelenleg a villany- és vízóradobozokat, mosogatógép-lefolyókat, modemeket, szatellitantennákat és klímaberendezéseket érintő parapszichológiai kutatások folynak.

II.

Egy különleges lengyel–német együttműködés keretében jött létre az a kutatás, amely a kis-keleti démoni kísértetekkel teli történelem fényében és árnyékában vizsgálta a házi szellem kriptopszichológiai jelenségét. Dr. Markus Kutschera és Dr. Alisja Miler a Współczesne studia kriptopsychologiczne friss számában publikált tanulmánya egy lengyelországi esetről számol be, közelebbről a Wrocławhoz közeli Kiołczynban, Alsó-Szilézia egyik falvában, az egykori Költschenben található régi házat őrző szellemről.

A házat 2021-ben vette meg Heinz Fischer feleségével, Helgával. Utóbbi kereste fel a berlini Institut für Para- und Krip­topsichologie egy ügyeletes dé­monológusát. Egy gyors terepmunka során az intézet parapszichológiai helyszínelője Helga minden sötét gyanúját eloszlatta.

A házat nem kísértették, mert az asztal négy lábbal ált a földön a szeánsz során, és nem átkozták meg, mert az látszott volna az aurafotón. A radiesztéziai vizsgálat kimutatta, hogy még csak nem is fekszik a ház ley-vonalon, mivel még a legújabb fejlesztésű lengyelpálca is mozdulatlan volt. Ezután kapta meg az ügyet Dr. Kutschera Geistexperte, az intézet specialistája. Heinzcal és Helgával hosszú interjút készített.

„Már régóta úgy gondoltuk, hogy nyugdíjas éveinkre kiköltözünk a városból, és vidéken telepedünk le, ahol kertészkedni is lehet. Heinzot a szőlősök vonzották. [...] Lengyelországban az utóbbi években kezdtünk gondolkodni, mivel egyre kevésbé értettünk egyet Németország közéleti irányultságával. Nem éreztük magukat már otthon Berlinben. [...] Amikor leomlott a fal, nem így képzeltük el a jövőt, én ugyanis kelet-berlini voltam, Heinz pedig nyugati volt, szóval Németország újraegyesítése nélkül a házasságunk nem jöhetett volna létre, szoktunk is viccelni ezzel, hogy Ossi és Wessi. [...] Ez különösen a Covid időszakának korlátozásai idején tudatosult bennük, mert sok mindenben a régi rendszerre emlékeztetett engem, mint ex-ossit (ex-keletit). [...] Persze a materiális érvek perdöntőek voltak: Lengyelországban könnyebben lehet olcsó telekhez jutni.”

Kutschera és Miler tanulmányában a házba költözés apró tényeiből kiderülnek a házidémon-járás részletei. A felújítás gyorsan ment. Csak miután ideköltöztek, derült ki, hogy a portán eltünedeznek a dolgok. Az öngyújtóknak rendszeresen nyomuk veszett, de a legidegesítőbb eset az volt, amikor a slusszkulcsot többórás keresés után a sütőben találták meg. Helga azt állította, hogy néha surrogást hallani, mintha a falakból jönne. Sokáig azt gondolták, patkányok vannak a házban. Heinz egyszer elesett a tornácon, a bakancsát vette fel, és nem vette észre, hogy elakadt a fűzője – de teljesen olyannak tűnt, mintha valaki kiakasztotta volna.

Ezek és hasonló bosszúságok Dr. Kutschera számára elegendő bizonyítékul szolgáltak arra, hogy az új lakók életét a házi szellem keseríti meg. A terepmunka során különösen a használaton kívüli kamra érdekelte, amelyet még nem újítottak fel, és amelynek sarkában Heinz elmondása szerint az eltűnt öngyújtókat találták. Kutschera tanácsa, hogy adjanak friss tejet egy használatban lévő tányérban, nem járt sikerrel. A házi szellemet nem sikerült megbékíteni. Másnapra a kamra sarkában megsavanyodott a tej, a tányér pedig egy repedés mentén kettévált.

*  *  *

Dr. Kutschera ezt követően kezdte magát beleásni a ház történetébe. A régi udvaros, tornácos házat Heinz és Helga a Wrocławban élő Danuta Galusztól vette meg, pontosabban az unokája intézte az eladást, Danutával nem találkoztak. Kutschera egy lengyel kollégát keresett, és Alicja Milerrel felkeresték Galusz asszonyt, akivel hosszú interjút készítettek. Mint kiderült, a házat nem ők építették; ahogy a régióban oly sokan, ők is a második világháború után jöttek a régi, második Rzeczpospolita elcsatolt keleti, Kresynek nevezett területeiről. Galusz asszony szülőfaluja a mai Ukrajnában található. A Lvivhez, az egykori Lemberghez és Lwówhoz közeli Wolkówban, a mai Volkivban született. Magyarázkodás helyett érdemes hosszabban idézni az Alicja Miler készítette interjúból:

„Emlékszem, amikor idejöttünk... Mi gyerekek ezt játéknak fogtuk fel. Két hétig utaztunk. Hozhattuk a holminkat. Három vagonnal mentünk […]. Én tízéves voltam, amikor települtünk. Amikor vége lett a háborúnak. Anyám ugyanennyi idős volt, tízéves, amikor az első háborúnak volt vége. Hát ő még a Monarchia alatt született. Az iskolában még tanultak németül. [...] Anyám emlékezett rá, mesélte, mert itt ugye átment a front. Bejöttek az oroszok, voltak itt dolgok. Amikor én voltam, akkor is bejöttek. [...]

Én már jobbára csak arra emlékszem, ahogy eljöttünk. A szüleim választhattak: vagy oroszok lesznek, és ott maradnak, vagy mennek Lengyelországba, az újonnan szerzett területekre. Nem akartak keleten maradni, mert nem bíztak sem az oroszokban, sem az ukránokban, sem a kommunistákban. És hát akkor lehetett jelentkezni, hát eljöttek. Nálunk először az oroszok jöttek be, aztán a németek. Voltak, akiket kivittek az oroszok Kazahsztánba. Nekünk szerencsénk volt, maradtunk. De amikor bejöttek a németek, apámat elvitték katonának. A keleti frontra küldték, lábsérülést kapott, felgyógyult, hazaengedték. Ez volt a szerencséje. [...] A németektől különben nem kellett félni, hanem az ukránoktól, ezektől a banderáktól, úgy hívták őket, banderáknak, akik a szabad Ukrajnát akarták, és a németekkel jöttek. Csak akkor kezdték magukat ukránoknak hívni, előtte ruszinok voltak. Nekünk voltak ruszin szomszédjaink. Vagyis ukránok. A háború előtt nem volt senkinek semmi gondja a másikkal. Csak hát aztán […].

Ezek a szomszédok szóltak, hogy jönnek a banderák, és ezek rejtettek el bennünket. Így lett megint szerencsénk. Mert voltak gyilkosságok. A szomszéd faluban ráadásul egy pajtába hajtották a lengyeleket, nőket, gyerekeket. Rájuk gyújtották. Ott aludtunk azoknál a szomszédoknál a csűrben. Akkor már nem volt hideg, mindig éjjel mentünk, sötétedés után a szomszéd csűrjébe. Féltek, persze hogy féltek, mindenki félt, a szomszéd is. Talán a félelem volt az oka annak is, hogy a szüleim jelentkeztek.”

Így jött Kiołczynba Danuta Galusz a családjával 1945-ben mint repatriáns, tehát a Németországtól elcsatolt területekre irányuló induló telepítési program keretében. Éltek a szervezkedés által kínált lehetőséggel, útjuk céljában csupán annyi lehetett bizonyos, „hogy innét el, s lengyel területre menjenek”. Valóban több család települt át ekkor, s az egyházközség segített lebonyolítani a hivatali szervekkel a dolgot. A volkivi katolikus Mária Magdolna-templom romos épülete máig emlékeztet a lengyelekre.

A továbbiakban Danuta részletesen beszámol arról, hogyan utaztak két héten át az egykori kelet-galíciai Wolkówból, ahol szülei hátrahagyták a régi életüket, mi történt, miután a teherautóról leszállították őket. „Azon az udvaron, abban a házban úgy volt minden hagyva, mintha éppen csak felálltak és elmentek volna, félbehagyva mindent. Félbehagyva az életüket. Emlékszem, a konyhaasztalon ott volt a tányérokban a leves. Bele volt száradva. Egy-két héttel előttünk mehettek el” – mondja hosszan hallgatva.

A továbbiakban Galusz asszony arról a kényelmetlen helyzetről számol be, ami az új otthonukban várta őket, ahol lépten-nyomon az előző lakók nyomaira bukkantak. A ruhák és használati tárgyak alapján kitalálták, hogy kik voltak azok, akik nemrégiben még itt voltak otthon. Amit lehetett, átrendeztek a saját elképzeléseik szerint, vagy lecseréltek a maguk holmijára, de ettől még egyfolytában a nyomukba ütköztek. Az ütközést itt gyakran szó szerint kell érteni, mert Galusz asszony sok példát sorol fel azokra az apró bosszúságokra, amelyek a házban történetek: az egyik kenyérsütésnél lángra kapott a gyújtós, a kézmosóvíz mindig csöpögött az állványra tett pléhvájdlingból, akárhányszor foltoztatta be a bádogossal, pár napon belül újra kilyukadt.

„Apám megcsúszott a borospince lépcsőjén, azt mondta, mintha a macska ugrott volna el a háta mögött. Eltörte a lábát, nem tudott dolgozni. Sokat gürcöltünk, nehéz volt a kezdet, itt a föld is másféle, hiába gazdálkodtunk otthon is” – teszi hozzá válaszul Dr. Miler kérdéseire. A további faggatózás során kiderült, hogy „a felnőttek nem merték kimondani, de az volt az érzésük, mintha valaki állandóan keresztbe tenne nekik bosszúból, pedig tudták, egyedül vannak a portán. Nekem, a gyermeki fantázia, ugye, rögtön világos volt, hogy talán az előző család gyerekei között nemcsak egy nővér és két öcs lehetett, ahogy anyám vélte, hanem még egy, kisebb testvér. Sokkal kisebb. Olyan kicsi, hogy keresztülfér a lyukakon és réseken. Talán ő az, aki éjjelente összekócolja a szép hosszú hajamat” – nevet Galusz asszony, majd a gyermeki fantázia miatt szabadkozik.

Miler további kérdései nyomán egy teljes történet áll össze a házi szellem tevékenykedéséről, hiszen nyilván ő volt az, aki nem fogadta el az újonnan érkezett családot. Danuta mesélt nagymamájának a kisfiúról, aki hol a kemence mögött, hol a kamrában, a fészerben a satu alatt, hol a padláslépcsők alatt tünedezett fel és el. Azt tanácsolta erre a nagymama az unokájának, hogy a dologról ne szóljon a felnőtteknek, és hogy adjon a kisfiúnak apró ajándékokat ott, ahol fel szokott tűnni. Danuta így is tett, nyalánkságokat hagyott ezeken a helyeken a kisfiú számára elrejtve. Furcsa módon, egyes rejtekhelyeken már rejlett valami, a második lépcsőfok alatt például a régi Boroszlóba szóló retúr vonatjegy volt félbehajtva. A kamra egyik falmélyedésében egy üres gyufásskatulyában krétadarabot talált.

A későbbiekben a család belakta magát a házba, amiről úgy ítélhetjük meg, hogy a házi szellem megbékélt. Alicja kérdésére, hogy minek tudja be ezt a változást, vagy hogy tudatosította-e, hogy a ház szellemével állt szemben, Galusz asszony kitérő választ adott, mely szerint ő végig játéknak fogta fel a dolgot, később a kisfiúról megfeledkezett, hiszen nemsokára beindult az új iskola, és jött a kollektivizáció, ő pedig felnőtt, Wrocławba került, férjhez ment. Mint kiderül, a ház eladása előtt négy évvel, 2017-ben járt ott utoljára. „Az életünk már elvált ettől a háztól. Kár lett volna itt hagyni pusztulni a vidéken.”

Dr. Miler már ekkor tudta, hogy a kutatás itt fordulópontot vesz: a házban lakó „kisfiút” a felnőtteknek, Heinznek és Helgának nem sikerült lekenyerezniük. Meg kell találni a régi lakókat.

*  *  *
Dr. Kutschera egy családfakutató segítségével, hosszas nyomozás után bukkant rá Karl Bernhard úrra Halléban. A vele készített hosszú interjúból tanulmányában a következőket idézi:

„Nekünk azt mondták, hogy egy óránk van összepakolni. Emlékszem, anyám fogott egy nagy lúdkosarat, és hirtelen összekapkodta a legfontosabb holmikat. [...] Mi, gyerekek nem vihettünk semmit, mármint játékokat vagy ilyesmit, csak az üveggolyóimat raktam zsebre. [...] Azt mondták, hozzunk magunkkal három napra való élelmet, ezt az egyik polák mondta, aki az orosz tiszttel jött, az oroszok nem tudtak németül. Mi, gyerekek ezt játéknak fogtuk fel, a bátyám segített apámnak, szekérrel mentünk. A két lovunkkal, azok elkerülték a rekvirálást. Nálunk, Sziléziában nem csináltak nagy károkat. Bár a lányokat itt is bújtatták, én erre már nem emlékszem, de anyám mesélte, hogy a pajtában aludt, a szerha alatt volt neki elkészítve hely, ami nem látszott. [...]

Azt hittük, három napon belül visszajövünk. Mert hát azt nem lehetett elképzelni, hogy minden németet átdobnak az Oderán, pedig ez történt, szó szerint áthajigáltak minket. [...] Olyan rozoga hajóhídon kellett átmenni, máig előttem van, bámultam a folyó színét a szekérről. [...] Pedig máshol vérengzések voltak, erőszak, nem is tudom, hogy gondolhattuk, hogy visszajövünk, és lám, azzal a szekérrel gurultunk be a lebombázott Berlinbe, a szélén döglött meg a Rózi. A másikat elvette tőlünk egy orosz tiszt. Akkor azon csodálkoztunk, hogy lehet egyáltalán olyat gondolni, hogy a németeket az Odera mögé. És lám. Akkor jártam először Berlinben. A romok közt. Addig csak Boroszlóban jártam. [...]

Egyszer nagyon sírtam, mert a nagy fáradsággal összegyűjtött üveggolyó-gyűjteményemből elveszett az egyik. A szivárvány mind a hét színe megvolt, nagyon különleges golyók voltak, mert benne mindenféle csillogós, tarka alakzat volt, és a zöld elveszett. Akkor a nagyapám azt találta ki, hogy elvitte a Hanserl. Hogy megvigasztaljon, nem veszett el. És akkor attól kezdve ez így elterjedt az egész családban, hogy a Hanserl. Hogy minden őmiatta van, nem veszett el semmi, csak ő... kölcsönvette. Vagy később, amikor apámnak nem volt kedve kiköszörülnie a csorbát a kaszán, azt mondta, hogy lám, a Hanserl megint a kocsiszínben rendetlenkedett. Vagy anyám, ha a sok mosnivaló miatt bosszankodott, ha bepiszkoltuk magunkat, azt szokta mondani, majd a Hanserl kimossa. Természetesen ő mosta ki, a kaszát is apám csorbította ki. Viszont az üveggolyó már nem került elő. Szóval ez egy kedves családi dolog lett. De miután eljöttünk, már senki nem fogta másra a dolgokat, már senkinek nem volt kedve kimondani Hanserl nevét.”

Dr. Miler faggatózására az interjú végén egy különös történetre derült fény: „Nem tudom, miért Hanserl. Amikor öregapámat kérdeztük erről, azt mondta, hogy a régi világban, még az ő gyerekkorában volt egy vendégszobájuk, ott szoktak megszállni a vándordiákok. Tudja, ez ilyen szokás a protestánsoknál. Később kamrává alakították. Azt mondta, hogy volt, hogy két-három diák is kosztolt nálunk régen, és az egyikük, a kis Hanserl valahogy itt maradhatott […]. Elbújhatott a társai elől, akik reggel kopogtattak érte, s nem találták sehol, aztán olyan soká vesztegelt, hogy már fel se tűnt a hétköznapi tevékenységek mellett, hogy ő is a házhoz tartozik immár. Öregapám kitalálgatott ezt-azt, minket, gyerekeket igen szeretett. Jó is, hogy szegény nem érte meg. Hogy el kellett mennünk.”

*  *  *

Miler és Kutschera kutatása a ház két egykori, idős, és két új, mostani lakója találkozójának a leszervezésébe torkollt. A szerzőpáros tanulmányában némi elfogódottságot tükröző, tömör ismertetésre szorítkozik: „A kedves olvasó talán el tudja képzelni a helyzet emberi súlyát, azt, hogy mit érezhetett Heinz és Helga, amikor a régi lakókkal és a ház történetével szembesültek. Azt azonban, hogy mit érezhetett Bernhard úr, amikor régen magába temetett gyermekkora fészkébe tért vissza, és Galusz asszony, aki abba a házba tért vissza, amelybe érkezett, amelyben felnőtt, amelyből férjhez ment, s amelyről már végképp lemondott, már talán nehezebben tudja. Szépírók tollára való téma ez, s nem képezheti egy szaktanulmány tárgyát. [...]

Nehéz érzékeltetni ugyanis még a triviális tények valódi jelentőségét is – annak, hogy a lépcsők alól előkerült a félbe hajtott, apró, a Deutsche Reichsbahn által kiadott breszlaui vonatjegy. [...] Helga megmutatta Bernhard úrnak a gyufásskatulyában talált krétadarabot, amelyet a kamra egyik falmélyedésében, egy málladozó rongy alatt megtaláltak, és valamiért félretette. [...] A terepszemle során az is kiderült, hogy a tornácon, amelyet Heinz beüvegezve takaros télikertté alakított, éppen azon a ponton akadtak gondok, ahol Galusz asszony elmondása szerint az állandóan csöpögő kézmosó lavór áll. Heinz a padlót felszedve a régi téglák alatt egy lyukat talált, talán vakond vagy nagyobb rágcsáló odújába vezetett. [...]

A démonológiai kutatások ezen újabb esettanulmánya a házi szellem megbékélésével végződött. Az egykori s a mai lakók egy közös vacsorán eggyel több terítéket tettek az asztalra – Hanserlnek. Természetesen nem mert előbújni, a tányért ezért később otthagyták a kamrában, a sarokban. Másnap félrecsúszva találták meg. Alatta ott volt a zöld üveggolyó, belsejében pedig megcsillant valami a régi világ kihunyt fényéből. Azóta nyugalom uralkodik a kiołczyni házban. Talán útra kelt Hanserl is, hosszú veszteglése után, vagy csupán téli álmot alszik. Erre már csak egy következő kutatás tudna válaszolni.” És ezzel le is zárul a tanulmány.