Köztéri grafika a 21. században

A plakát az elmúlt évtizedekben teret – vagy stílszerűbben: utcát – veszített, és behátrált a kiállítótermek falai közé. A biennálékról megismert grafikusok zöme már nem megbízásra dolgozik, hanem fiktív munkákat végez. A világ ugyanis más lett, újra meg kell keresni benne a plakát szerepét. A Magyar Plakát Társaság azért alakult meg, hogy tagjai – a plakát utcai funkcióit is megőrizve – továbbéltessék a „plakátos” gondolkodásmódot és a műfaj stiláris jellemzőit: a csak rá jellemző tömörítést, a jelképekben fogalmazást, a különleges színhasználatot, az optikai effektusok bátor kiaknázását, a léptékváltás adta lehetőségeket.

„Gyakran hallottuk a fellengzős, öntelt jelszót, hogy a plakát a huszadik század művészete, de nem a huszonegyediké. Az információ, a reklám szerepét átvették a gyorsabb, célratörőbb, hatékonyabb médiumok” – mondta a kiállításmegnyitón Orosz István, akinek elsősorban színházi, film- és kiállítási plakátjai ismertek, de a kelet-európai demokratikus változások idején néhány politikai plakátot is tervezett. „Amíg minden rendben ment, nem volt különösebben fontos, hogy szervezkedjünk a plakátért, sőt még az sem, hogy definiáljuk a plakátot. Vagy csak úgy körülbelül: az, ami papírra van nyomtatva és nagyobb, mint egy párnahuzat. Aztán megjelentek a nászágylepedőnél is nagyobb nyomtatványok – kisebbfajta erdőirtás szükségeltetik a létrehozásukhoz. Ezeknek a billboardoknak éppen annyi közük van a plakáthoz, mint a high-waynek a sétálóutcához, vagyis az égvilágon semmi.” Orosz István arra is rávilágított, hogy a jól kieszelt és megrajzolt kép rögvest egy olyan tartalomra is szert tesz, amit lehetetlen leírni, elmagyarázni. A szöveges plakát egyfajta beismerése annak, hogy a tervező kifogyott az ötletekből. A grafikusművész szerint a plakát a 70-es, 80-as években jut el a csúcsra. „Aztán mintha megfordulnának a trendek. A dizájnstúdiókban történő látszólag professzionális munkamegosztás a plakát halála. Ha egy plakáton együtt dolgozik egy art director, egy grafikus, egy író, egy tipográfus, egy fotós, akkor annak csak rossz vége lehet. Mindenki szeretne ugyanis hozzátenni valamit. Pedig a plakátnak éppen úgy kellene megszületnie, hogy folyton csak elveszünk belőle.”

A Magyar Plakát Társaság tizenhárom alapító tagját az köti össze, hogy mindegyikük életében volt egy korszak, amelyben a plakát volt a legfontosabb. Természetesen olyan is van köztük, akinél ez máig is tart. Nem a legfiatalabb korosztály tagjai ők, mivel a fiatalok már nem engedhetik meg maguknak, hogy csak a plakáttal foglalkozzanak. Mindnyájan nemzetközileg elismert neves grafikusművészek: Árendás József, Balogh István, Bányai István, Baráth Ferenc, Ducki Krzysztof, Felvidéki András, Kemény György, Keresztes Dóra, Orosz István, Pinczehelyi Sándor, Pócs Péter, Schmal Károly. A tizenharmadik Vladislav Rostoka, Pozsonyban élő magyar grafikusművész, akinek plakátjait és könyvtipográfiáit eddig harminchat díjjal jutalmazták.

Az újonnan létrejött társaság a köztéri grafika, vagyis a plakátművészet jövőjéért kiálló azon alkotókat tömöríti, akik felveszik a harcot a terjedő fantáziátlansággal és igénytelenséggel. Életünknek akaratlanul is fontos részei a plakátok. Nem mindegy tehát, milyenek.