Kortörténet – felülnézetből

Kiderült, hogy a felvidéki íróasztalok még csak nem is félig rakottan, de szinte üresen ásítoznak. Álldogálnak ottan. Mert nagy áradásról, felszabadult kitárulkozásról a legnagyobb jóindulattal sem lehet beszélni. Aminek az a sajnálatos konklúziója, hogy a múltat a múlt vitézei és haszonélvezői fogják elmondani nekünk és az utódainknak. Padlósöprő hitbuzgók teszik majd le a jövő asztalára azokat az átpingált fragmentumokat, ame?lyeket aztán, hogy még cifrább legyen a nyomorúságunk, forrásmunkákként kezelnek az új politikai széljárások és divatok. Különösen érvényes ez a memoár, a visszaemlékezés mű?fajára. Ennek oka valószínűleg az lehet, hogy a kettős (nemzeti + politikai) gettó szelleme olyannyira beleivódott a zsigerekbe, oly mértékben kitermelte a belső cenzúrát, hogy gondolkodóink még a naplóírás mű?faját sem igen forgatták a fejükben, amivel dokumentálni lehetne az elmúlt két-három emberöltőnyi időszakot. Pontosabban, alig akadt ember, aki belegondolt volna abba, hogy egyszer ez a színjáték is véget ér, és a majdani szabadság óhaja (sőt: reménye) megér annyi gyűrődést, hogy lejegyezzük, mi történt, hogyan történt. Ha másért nem, legalább egyfajta mazochista kielégülés kétes gyönyörének kedvéért.

Az elmúlt másfél évtized alatt (bár lehet, csak figyelmetlen voltam) ezért jelent meg (leszámítva a málenkij robot és a hadifogság elszenvedőinek megrázó naplóit) mindössze két emlékirat, amely személy szerint megrendített és katartikus élményt volt képes szerezni. Az egyik Jankovics Marcell Húsz esztendő Pozsonyban című memoárjának újrakiadása volt (Mé?ry Ratio kiadó), amit a múlt rendszer korifeusai természetesen alaposan elparentáltak, lévén, hogy Jankovics nem a „haladó hagyományokat ápoló” sarlós vonulathoz tartozott, hanem polgári sarjadék volt. A könyvnek az az apró szépséghibája, hogy 1938-ban íródott. A másik kötet Rábely Miklós: Egy rimaszombati polgár visszaemlékezései (Gömör-kis?hon???ti Múzeumegyesület, 2006) című emlékirata volt. Ezzel meg az a gond, hogy 1960 tájékán íródott, és az első köztársaság polgári légkörét, majd a háború utáni kitoloncolást dokumentálja. Mi lesz hát a szocival?

A Csicsay Alajos nevével jegyzett, a Lilium Aurum által tavaly kiadott Mérföldkövek ködben c. emlékirat két okból is felcsigázta az érdeklődésemet. Egyrészt, mert volt szerencsém Pathó Károly főszerkesztősége alatt a Szabad Földművesben megpróbálkozni az újságírással – ami talán egy év után a kirúgásommal ért dicstelen, ám logikusnak mondható véget. (Ennek ellenére nem haragudtam Pathóra, hiszen a kurzusnak való megfelelés hiányáért csak magamat okolhattam.) Másrészt, mert kíváncsi voltam, mit tükröz a könyv az általam is megismert és megélt korból.

Emberként érdekes, szarkasztikus humorú, a régi elvtársak panoptikumából kissé kilógó figuraként emlékszem Pathóra ma is. Annak dacára, hogy a Csemadokból történt „odébb tessékelése” után egy sajtóorgánum főszerkesztését bízták rá, vagyis a pacifikálási szándék mellett is elég megbízható elvtársnak tartották a pártközpontban. Pathó ezt a feladatát is komolyan vette, akárcsak a Csemadok-alapszervezetek szer?vezését. Mert Pathó Károly való?színűleg nem a Szabad Földmű?vesben végzett szerkesztői munka révén marad meg a kisebbséginek nevezett kultúránk panoptikumában, hanem a Csemadok élén végzett munkája okán. Mint visszaemlékezéseiből kiderül, jórészt neki köszönhető, hogy a Csemadok a szlovákiai magyarság legnagyobb kulturális és – a kellő időben – politikai bázisává válhatott. (Más kérdés, tudott-e élni ezzel a szerepével. És ismét más kérdés, kik vitték vakvágányra – több ízben is.)

Csicsay Alajos, aki a könyvben a narrátor szerepét vállalja, publicistaként, szépíróként ismert a felvidéki olvasó előtt. A memoár ugyanakkor Pathó Károly naplója, amely a szerző halála után jelent meg. Valamiféle társadalomkritikát ezért természetesen nem várhat az olvasó a visszaemlékezőtől, hiszen Pathó részese és alakítója volt „szocialista valóságunk” történéseinek. Talán ezért is érdekesebb a kötet első fele, amely plasztikus társadalomrajzzal szolgál a háború előtti idők paraszti világáról. A többit olvasva szinte a szerecsenmosdatás óvatos mozdulatait véli felfedezni az ember.

A konklúzió az olvasóra marad: döntse el, hogyan értékeli ezt az atipikus attitűdjeivel is tipikusnak mondható, huszadik századi kisebbségi funkciós sorsot, amelyet a könyv eléje tár. Szimpatikus emberként könyveli-e el Pathó Károly figuráját, vagy megelégszik a tényekkel? Kordokumentumként próbálja-e olvasni a könyvet, vagy megérinti maga a mesélő figurája is? Mert sok apró műhelytitkot megtudhat a gyanútlan ember, egy-két lepel is félrelibbenni látszik a kommunista pártpolitikának, ha nem is kirakatai, legalábbis vakablakai elől. A lényeget persze nem tudjuk meg: nevesül, milyen volt az életünk az ötvenes évektől a nyolcvanas évek végéig. Magyarán: kortörténeti dokumentumot kapunk, de jócskán „fe?lülnézetből”.

Az akkori valóság szemléltetésére hadd fűzök ide egy személyes vonatkozású élményt. A szerkesztőségben K. I. szerkesztő elvtárs ült velem szemben, aki azzal szórakozott, hogy bicskával piszkálgatta a fogát, és mindig elmesélte, hány NDK-s németet kapott el tiltott határátlépés közben a pozsonyi Duna parton. Igen szorgalmas ember lévén, volt olyan évjárat, hogy a 18 nyakon csípett menekülőből kilencet ő buktatott le. Revolvere is volt, de azt nem mutogatta a szerkesztőségben. S mindez nem az ötvenes években történt, már jócskán a hetvenes évek „boldog békeidejében”. A Szabad Földművesben, egy pozsonyi magyar redakcióban. A valóságnak ezeket a szegmenseit persze hiába keresnénk a memoárban.