Korát nem érzi, alakja a régi

érjével, Rogyion Scsedrinnel moszkvai látogatásuk soránSITA-felvételAz első kiadás 60 ezer példányban fogyott el Oroszországban, s szinte minden évben újabb kiadást ért meg. Utolsó sorait 1993 novemberében, Moszkvában írta Maja Pliszeckaja, a könyv előszavát azonban pár hónappal később, Madridban vetette papírra.

„Ezt a könyvet egyedül írtam – kezdi vallomását a világhírű Hattyú. – Azért tartott olyan sokáig. Sokéves színpadi munkám során rengeteg valótlanság elhangzott rólam. Minden állítás valós ténnyel kezdődött, ami egyszer csak féligazságba fordult, majd szemenszedett hazugsággal lett vége… Első számú kívánságom az igazság kimondása és helyreállítása volt. Kimondani az igazat saját életemről… De hogyan kezdjem el és mivel? Azzal kezdtem, hogy telebeszéltem tizenegy magnószalagot. Kaotikusan, mindenről egyszerre, időrendi sorrend nélkül. Egy újságíró, az ismerősöm, a visszaemlékezéseim alapján kezdte el írni a könyvet. Az én könyvemet… Nem, az nem az én könyvem volt. Elutasítottam. Az újságíró rettenetesen megsértődött. Összevesztünk. Egy másik író-publicista a kötetlen beszélgetések formáját választotta. Ő kérdezett, én válaszoltam. Ez sem volt érdektelen. Aztán kaptam egy aranyat érő tanácsot. »Ülj le és írj! Vágjál bele egyedül, még ha sokáig is fog tartani.« Úgyhogy nekifogtam. Három évig írtam. ”

1994 februárja, a könyv megjelenése óta tizenhárom év telt el. Maja Pliszeckaja akkor hatvankilenc esztendős volt, és még mindig aktívan táncolt. Az ő esetében ez annyit jelentett: Saint-Säns koreográfiájával, A hattyú halálával járta a világot. Rangos táncszínházi rendezvényeken, balettgálákon lépett fel – túl a hetvenen. Éveiről csak az arca beszélt, a teste hallgatott. Az akkor szólalt meg, amikor színpadra lépett, de attól a pillanattól fogva már dacolt az idővel. Egy rendkívüli asszony kecsességével, kifinomultságával, eleganciájával és páratlan mozdulatvilágával közölt mindent, amit életről és halálról, szárnyalásokról és zuhanásokról, örömökről és gyötrelmekről a tánc nyelvén közölni lehet. Csakhogy az ő esetében a tánc nyelve – élő szavak több kötetes szótára. Pliszeckaja a legbelsőbb érzelmeit, mélyen őrzött titkait vetítette ki a színpadon. „A balett mindenre képes” – állítja ma is. Apró korrekció: ő képes mindenre, mert ő maga a balett. És a természet, a világ egyik nagy csodája, hogy képes volt ellenszegülni, legyűrni, lerázni, sőt szárnyakat növeszteni. Ellenszegülni a fizika törvényeinek, legyűrni a test kínjait, lerázni terheket, koloncokat, béklyókat, és mindeközben igazi Hattyúvá változni. Elvarázsolni mindenkit, aki szemtanúja lehet színpadi átalakulásának.

Korának legnagyobb koreográfusait ihlette meg. Múzsája volt Alberto Alonsónak (Carmen-szvit), Béjart-nak (A rózsa halála, Bolero, Izadora), Granerónak (Stuart Mária) és Roland Petitnek (Phaedra), alkotótársa férjének, Rogyion Scsedrinnek, a híres orosz zeneszerzőnek, akivel több egész estét betöltő táncművet hoztak létre. Lédát táncolt Béjart földi Istenével, Jorge Donn-nal, a dohánygyári munkáslányt élete nagy szerelmével, a nála sok évvel fiatalabb Alekszandr Godunovval, Odette-Odiliát Bolsoj-beli állandó partnerével, Vlagyimir Vasziljevvel. Ez utóbbi szerepét 1947 és 1977 között több mint nyolcszázszor táncolta el. Moszkva mellett New Yorkban, Helsinkiben, Londonban, Milánóban, Tokióban, Melbourne-ben, Mexikóban, Pekingben, Buenos Airesben, Prágában és Budapesten. De már csak azután, hogy a nála hét évvel fiatalabb Scsedrin felesége lett. Ezt megelőzően Nyugatra nem utazhatott. A Bolsoj legféltettebb, legszigorúbban őrzött balerinája volt. 1958 októberében házasodtak össze, 1959 áprilisában utazott Amerikába. Scsedrin nélkül. Őt Moszkva „zálogolta”. Amerika így is hálás volt a szovjet vezetésnek. „Thank you, Nikita Sergeyevich” – közölte szalagcímben a The New York Times. Természetesen Hruscsovnak üzent a lap. 1961-ben először utazik Párizsba. Életre szóló barátságot köt Coco Chanellel, lefesti őt Marc Chagall. „A balettszínpad Maria Callasa” – írták róla a franciák. Művészeti igazgatója volt a római és a madridi Opera balettegyüttesének, csak a Bolsojban nem bíztak benne. Ott hosszú évtizedeken át „politikailag megbíz?hatatlannak” tartották. Kirakatplecsnikkel ugyan őt is teleaggatták, de a moszkvai Nagyszínházban sosem részesült olyan elismerésben, hogy a balettigazgatói állást egyszer is felkínálják neki. Jacques Chirac A francia kultúra lovagjává ütötte. Juan Carlos spanyol király a kultúra nagyasszonyát tüntette ki személyében. Ilyen elismerések tükrében még jobban fáj, ami hazájában történik (történt) az emberrel. Pliszeckajának a Goszkoncert is sok álmatlan éjszakát okozott. A külföldi fellépéseiért kapott összegek tetemes részétől mindig megfosztotta. Állami tulajdonnak tekintették, aki „hazája felvirá?goz?tatásáért” táncol szerte a világban. Rudolf Nurejevvel azonban épp azért nem táncolhatott, mert felsőbb szinten attól tartottak, a szovjet nagyhatalom mű?vészi rabigájától végérvényesen megszabadult, külföldre szökött táncos őt is megfertőzi, és Barisnyikov után Pliszeckajáról is lemondhat az ország. Tehát adminisztratív eljárással megakadályozták, hogy a balettszínpad két óriása Nyugaton együttdolgozhasson. „Ha már otthon nem, akkor külföldön sem!” – hangzott a verdikt.

Nem sokkal a Gorbacsov elleni puccsot követően, amikor a Bolsoj műsoráról minden darab eltűnt, amelyben Pliszeckaja táncolt, életre szóló döntést hozott a legendás táncosnő: férjével együtt elhagyják az országot, és Münchenbe költöznek. 1993 januárjában szálltak repülőre, a hatalom utolsó döfését azonban még el kellett szenvedniük. A seremetyevói repülőtér biztonsági őre „felsőbb utasításra” nem akarta őket felengedni a gépre. E kínos helyzetből aztán a vámtisztek vezetője mentette ki őket, aki szinte kézen fogva vezette fel a művész?házaspárt a startra kész gépre.

Mindez ott van az első könyvben, az Én, Maja Pliszeckajában.

És most itt a folytatás Tizenhárom év múltán címmel. A könyv a napokban jelent meg oroszul, s ebből az alkalomból Pliszeckaja hazalátogatott Moszkvába, ahol férje 75. születésnapját is megünnepelték.

„Nehéz volt okosat és érdekeset írni – nyilatkozta –, de megátalkodottan dolgoztam, s ennek eredményeként minden bekerült a könyvbe, ami az elmúlt tizenhárom év alatt történt velem.”

Az örök Hattyú természetesen ma is járja a világot, hogy mesterkurzusaival mindenkit felvillanyozzon, aki ezt a pályát választotta. Alakja a régi. A szépsége sem kopott meg. Korát nem érzi. Légies teste nyolcvankét évének minden súlyát képes magasba emelni.