Könyvében sem hallgat el semmit

Abramović, a performance nagy- anyja, ahogy világszerte emlegetik, Susan Sontag amerikai írónak, emberi jogi aktivistának és Lou Reednek, a The Velvet Underground híres énekesének és gitárosának a bizalmas barátnője volt. Ma Lady Gagával és James Francóval ápol szoros kapcsolatot. Balkán barokk című produkcióját (a boszniai háború borzalmaira utalva drótkefével mosott tisztára véres tehéncsontokat) Arany Oroszlánnal tüntették ki az 1997-es Velencei Biennálén. New Yorkban, a Modern Művészetek Múzeumában hetvenöt napig kiállítási tárgyként szerepelt. Napi hét órán át vörös ruhában, rezzenéstelen arccal ült egy asztalnál. Marina Abramović élete és halála címmel Robert Wilson, korunk egyik legnagyobb színházi gondolkodója és rendezője operát írt róla. Múzsája hetvenöt éves, és még mindig megszállottja hivatásának. Aki átment a falon címmel Nagy Ágnes kiváló fordításában most megjelent önéletrajzát egyszerre ajánlja barátainak és ellenségeinek. Hogy az utóbbiakból sincs kevés, abban e mérhetetlenül izgalmas és felkavaró könyv elolvasása után egy pillanatig sem kételkedhetünk. Performance-aival, a legtöbbször hátborzongató mutatványaival, azzal, ahogy a testével, művészetének tárgyával, vagy a szó szoros értelmében a vérével bánik, sokak tűrés- és ízléshatárát átlépi.

Élet és művészet nála egyre megy. Hajmeresztő ötleteiről soha senki nem tudta és ma sem képes eltántorítani. Saját testével kísérletezve olyan előadásokat hoz létre, amelyek nem egy esetben hideglelős élménnyel bombázzák a nézőt. Volt, hogy borotvával vágott ötágú csillagot a hasára. Máskor hetvenkét tárgyat tett az asztalra, mezítelenre vetkőzött a nézők előtt, és arra biztatta őket, hogy bármit megtehetnek vele. Voltak, akik meg is sebezték. Nem tiltakozott. Nem kérte ki magának. Épp ellenkezőleg! Hálás volt érte. A lélek legsötétebb bugyraiból feltörő mozdulatok, pokoli vágyak kereszttüzébe állította csupasz testét, csak hogy megmutassa, mire képes az ember.

Pályáján nem a nagyanyja mellett gyerekként megélt belső nyugalomból, hanem szülei bátorságából, akaraterejéből merít. Apja és anyja háborús hősök voltak. A jugoszláv partizánokkal, Tito kommunistáival harcoltak a fasiszták ellen.

„Az apám családja szegény volt, viszont csupa katonai hősből állt. Apai dédapám vezérőrnagy volt a hadseregben, apámat pedig már a háború előtt börtönbe zárták kommunista eszméiért – írja a könyv első fejezetében. – Anyám számára a kommunizmus elvont fogalom volt, olyasmi, amelyről a svájci iskolában tanult, miközben Marxot és Engelst tanulmányozta. Partizánnak állni számára egy eszményi választás volt, sőt akkoriban divatos is. Apámnak ez volt az egyetlen út, mert szegény és harcos családból származott. Ő igazi kommunista volt. Úgy vélte, a kommunizmus az egyetlen út, amelyen keresztül az osztályrendszer megváltozhat.

A szüleim házassága olyan volt, akár egy háború: soha nem láttam, hogy megölelték vagy megcsókolták volna egymást, vagy valamilyen módon kifejezték volna érzelmeiket a másik iránt. Meglehet, a partizánidőkből való szokás volt, de mindketten úgy aludtak, hogy csőre töltött pisztoly hevert az éjjeliszekrényükön.”

Tizennegyedik születésnapjára pisztolyt kapott az apjától. Igazit. Elefántcsont fogantyúval és vésett ezüsttárral. Az erdőben tanult meg lőni vele, de rögtön azután el is vesztette. Tizenhatodik születésnapján kórházba került. Boldogtalanságában felvágta az ereit. Négy öltéssel varrták össze a sebet. Az otthoni poklot, a katonai diktatúrát anyja képviselte. Tizenhét éves a lány, amikor apja elköltözik tőlük. Képtelen elviselni felesége viselkedését.

Jól ír, izgalmasan mesél Marina Abramović. Ártatlansága elvesztésébe (vagy inkább elvetésébe) is úgy vonja be az olvasót, mintha csak egy Tarantino-filmről mesélne. Részletesen beszél a belgrádi Képzőművészeti Akadémián töltött éveiről, otthoni lázadásairól, a hatvannyolcas jugoszláviai diáktüntetésekről, az abortuszairól, első darabjairól, kiállításairól, őrült ötleteiről, vakmerő vállalkozásairól. Volt, hogy addig korbácsolta magát, amíg nem szűnt meg a fájdalomérzete. Harminc percig jégtömbökből készített kereszten feküdt. Nemegyszer üres térben kísérletezett a meztelen testével. Megrázóan ír mind az öt évről, amikor egy kéz alól vett furgonnal járta Európa fesztiváljait. Házasságát és válását sem ugorja át, vagy titkos kapcsolatát és a Szardínia szigetén töltött hét hónapot, amikor minden reggel hajnali ötkor kecskéket és juhokat fejt kenyérért, kolbászért, sajtért és gyapjúért cserébe.

A hetvenes évek végén már Amerikába is eljutott. Aztán Mikronéziába, Ausztráliába, a Nagy-Viktória-sivatagba és Brazíliába, a sámánok földjére. Tőlük tanult meg hosszasan nem mozogni, nem enni és nem beszélni.

Történet történet hátán, kalandok és fontos találkozások végtelen sora, India és Kína. Élete manifesztumát is megírta: „Egy művész nem hazudhat sem saját magának, sem másoknak. Egy művész nem lophat ötleteket más művészektől. Egy művész sosem alkudhat meg saját maga vagy a művészeti piac érdekében. Egy művész nem ölhet meg emberi lényeket. Egy művész nem teremthet önmagából kultusztárgyat. Egy művésznek időt kell szakítania a hosszan tartó magányra. Egy művésznek sokáig kell néznie a tenger és az ég találkozásának horizontját. Egy művésznek sokáig kell nézegetnie az éjszakai égbolt csillagait.”

Ez ő: Marina Abramović, aki, ha kell, le tudja tenni a világot.

A szerző a Vasárnap munkatársa