Konokul lüktető életvonalak

A szerző felvételeLaza és oldott ecsetvonások, vibráló, karcos ceruzarajzok, mozgásrendszerek, viszonylatok, ritmusok, tükröződések és visszaverődések. Nyilasi Tibor festményein és kisgrafikáin az élet lüktet, a maga teljességében, s annak minden pátoszával és kicsinyességével. Figuráiban – melyek hol a háttér vékonyan lazúros, gomolygó semmijéből tűnnek elő, hol egy esendően konkrét enteriőr szereplői – van valami fénnyé és színné változtatott örökkévaló.

Nyilasi Tibor 1936 szeptemberében született, a Komárom-Esztergom megyei Kesztölc községben. Az ’56-os forradalom leverése után menekülnie kellett az országból, így került Kanadában élő rokonaihoz. Torontóban végezte el az Ontario of Art képzőművészeti főiskolát, majd az University of Toronto pedagógiai fakultásán is diplomát szerzett. A festészet mellett ipari kiállításokat is tervezett, 1968 óta pedig rajztanárként dolgozik a Hamiltoni Board of Education iskolában. Az első önálló kiállítására 1963-ban került sor.

Az akvarellfestők általában tájképeket festenek, az ön képeire ellenben a lendületes mozgás ábrázolása, az emberi alakok hullámzó sokfélesége jellemző.

Mindig érdekelt az anatómia és az emberek viselkedése is. Témaként az emberek testbeszédének változatossága számomra nagyon izgalmas, gyakorlatilag kimeríthetetlen forrás. Ha egy váróteremben, vonaton, színházban vagy akár séta közben megragad egy-egy ember váratlan, önkéntelen mozdulata, felskiccelem vázlatfüzetembe. Akár egy „lesifotós”. Csak én fényképezőgép helyett ceruzával „vadászom”. Ezekből a rajzokból születnek a kisgrafikáim, de gyakran megesik, hogy tovább dolgozom a témán, és egy nagyobb, komolyabb kompozíciót készítek belőle.

Több grafikájának, festményének is témája a spanyol tánc, a flamenco...

Ez ismét csak a mozgás és a társművészetek iránti vonzódásomra vezethető vissza. A képek modelljei nem spanyol táncosnők, hanem az otthonomhoz közeli tánciskolába járó, zömmel középkorú hölgyek, akik számára egyedül a tánc öröme a fontos. Ettől olyan rendkívül felszabadult a mozgásuk.

Akvarelljeit sajátos technikával készíti. A lágy tónusokat a festékbe karcolt vonalakkal ütközteti.

Igen, az úgynevezett „beáztatott” papíron való festésmódot használom, ezzel nagyon izgalmas színösszhangzatokat lehet teremteni. 1971-ben Japánban tanulmányoztam a szumiét, a hagyományos japán ecsetvonásos festészetet, aminek az alapja lényegében a spontaneitás. Ezeken a vízfestményeken a vonalak préselt, sűrített tustintával vannak meghúzva. Az én munkáimban mindez óhatatlanul is ötvöződik a nyugati gondolkodás- és látásmóddal. Van azonban más is, ami foglalkoztat. Még 1976-ban kértek fel, hogy tervezzek a Hamiltoni Magyar Római Katolikus Egyházközösség kultúrtermének főbejárati falára egy mozaikképet, majd nem sokkal később üvegmozaikból készítettem kápolnaablakokat. Ez egy újfajta látásmódot nyitott meg előttem, s megadatott a lehetőség, hogy a rangos müncheni Franz Mayer & Company műhelyben alaposabban elsajátíthassam a mozaikképek készítésének megannyi módozatát, szakmai titkait. Ezt követően számtalan magán- és középületre terveztem fali és átriumi mozaikot, Ontarióban öt városi és egyetemi galéria rendezett kiállítást a mozaikképeimből, négy évvel ezelőtt pedig a szülőfalum, Kesztölc Szent Kelemenről elnevezett római katolikus templomának főoltárára készítettem egy nagyméretű mozaikképet.

Párkányi gyűjteményes tárlatán jó néhány műve jelzi kötődését szülőföldjéhez: Alkonyat a Dunán, Tóparti vendégház Bodakon, Párkányi járdán, Duna-parti élet...

Én azok közé az emigránsok közé tartozom, akik valójában soha nem hagyták el a hazájukat. ’57 februárjában ki kellett mennem, mert ha Magyarországon maradok, bármi megtörténhetett volna. Legelőször 1966-ban voltam újra itthon, és azóta is rendszeresen visszajárok. Gyakran megfordultam az itteni művésztelepeken, például Szentendrén, és országszerte több önálló kiállításom volt. A családom kanadai, de a feleségem, Donna, aki jelenleg Kuvaitban tanít angol nyelvet, magyarul is megtanult. Mindkét lányunkat Magyarországon keresztelték meg, és néhány évig itt jártak iskolába is, hogy ők is elsajátítsák a magyar nyelvet. Az idősebbik lányunk, Etelka Ilona huszonkét éves, ő Kanadában, a zeneművészeti főiskolán tanul. A tizenkilenc esztendős Lídiát inkább a nyelvek érdeklik. Nemrég fejezte be tanulmányait egy német nyelvű svájci iskolában. Egyébként most nekem is nyílik Svájcban egy kiállításom, mégpedig Vevey-ben, abban a városban, ahol Charlie Chaplin élt.