Királynő, aki bevonz az erőterébe

Brünnben, a Janáček Színházban, a Here I’m, Orlando című operaelőadásban a holtából feltámadt I. Erzsébet angol királynőt játssza Ľubica Čekovská operájában, amely Virginia Woolf Orlando című regénye nyomán született. A mű főhőse 1603-tól háromszáz évig él, s hosszú álmában nővé változik. A királynő szerepében Magda Vášáryová a tolerancia megtestesítője. Egyetlen jelenetével, az előadás kulcsfigurájaként döbbenetes erejű alakítást nyújt.

Hogyan élte meg a premiert?

Izgultam nagyon. Az egyik próbán ugyanis elfelejtettem a szöveget. Pontosabban: a legelső szót. Egyszerűen nem jutott eszembe. Énekkar, zenekar, dirigens, partnerek... én meg ott állok kétségbeesve, mintha leragadt volna a nyelvem. Életemben először fordult ez elő velem. Nehéz szövegem van óangol nyelven. Ott nem találhatok ki egyetlen szót sem, és a mondat hosszúsága is fontos, hiszen minden zenére, finom dallamra megy. Mivel nyár elején volt a bemutató, felújító próbát tartottunk az évad elején. Féltem, hogy visszajön az érzés, a bizonytalanság. Az első szó kulcsfontosságú. Ha beugrik, jön magától a többi.

És beugrott?

Be. Többször átismételtem a szöveget előadás előtt. Pozsonytól Brünnig a kocsiban újra és újra. Nagyon erősen összpontosítottam a színpadon. Mindenki felsóhajtott mögöttem, miután megszólaltam. Komoly irodalmi és filozófiai töltete van a szövegnek. Tényleg nagyon nehéz. Egyszerre szól a halálról és az élet értelméről. Öt percig folyamatosan beszélek. Nagy monológ.

Egy halott királynő beszéde.

Fehérre festett arccal egy helyben állok, a kezeim is mozdulatlanok. És hirtelen felkiáltok. Így indul a szerepem.

Lenyűgöző látvány, ahogy megjelenik egy sötétpiros, majdnem fekete, korabeli jelmezben.

Gyönyörű a ruha, csak irtó nehéz. Tíz-tizenkét kiló. Derékban annyira össze van húzva, hogy nem könnyű lélegezni benne. Plusz spanyol gallér és jókora alsószoknya.

Petr Weigl, az európai hírű cseh operafilm-rendező alkotásaiban is pompás kosztümöket viselt anno. Stuart Máriát és Ruszalkát játszott.

Stuart Máriaként egy festői parkban is voltak jeleneteim. Rovarok, bogarak, legyek, darazsak találtak utat a szoknyám alá. Rettenetes érzés volt. Egy-egy felvétel után az öltöztetők felemelték rajtam a ruhát, és alaposan megrázták, hogy elhajtsák őket. A Ruszalka forgatásakor úgy kellett reggeliznem, hogy estig kibírjam. Valósággal belevarrtak a jelmezbe. Ennem azután már nem is volt szabad, nehogy valami rácsöppenjen a kosztümre. Inni pedig azért nem ittam, mert ha pisilnem kellett volna, az egy óra, míg szabaddá teszem magam, és újra felöltöztetnek. Reggel fél tízkor kivittek a tóhoz, és késő délutánig megszakítás nélkül dolgoztunk. Gyönyörű a mostani kosztümöm is, Alexandra Grusková munkája, de hogy örülnék neki, azt nem mondhatom.

S a szerepben megtalálta az örömét?

Időbe telt, míg megtaláltam. Elsőre elrettentett. Harmincnégy éve nem álltam színpadon. Az irgalmatlan nagy idő. Kamera előtt, diplomataként és parlamenti képviselőként igen, de más nyilatkozni, és egészen más színpadon állni. Magda Vášáryováként a saját gondolataimmal állok ki, de egy előadásban szerepet vállalok. Igen, már van benne örömöm. Az előadás után azt hallom, hogy olyan természetességgel szólalok meg angolul, hogy mindenki rácsodálkozik. A hangom alsó regiszterét kell használnom. Ezt kívánja a szöveg. Csak akkor hangzik szépen, ha mély tónussal adom elő.

Vállalt már az elmúlt években egy kisebb feladatot. Egy vidéki Rómeó és Júlia előadásban. Erre miért vállalkozott?

Én ajánlkoztam fel nekik. Amatőr színtársulat volt. Láttam egy próbájukat. Remekül játszottak – erős tájszólással. A mantovai patikárius voltam az előadásban. Átírták nőre a szerepet, így lettem füvesasszony. Tőlem vitte Lőrinc barát a „mérget” Júliának. Öt mondatom volt, de szívesen vettem részt az előadásban. Nagyon lelkes volt a csapat. Tehetségesek voltak a szereplők. Szépen megtanulták a szöveget, a vívások igaziak voltak, csak úgy villogtak a kardok. Egyszer sebet is ejtettek egymáson a fiúk. Eredetileg csak kétszer akarták előadni a darabot, aztán akkora sikerük lett, hogy két évig játszották. Vitték különböző vidéki művelődési házakba, sőt még az amatőr színházak fesztiváljára is eljutottak vele. Díjat is nyertek.

A brünni Orlandóba kitől kapott meghívást? Ki tudta meggyőzni, hogy ismét közönség elé lépjen?

Ľubica Čekovská kiemelkedő tehetségű zeneszerző. Családi barátnőnk. Három és fél évvel ezelőtt megkérdeztem tőle, hogy most éppen mivel foglalkozol? „Operát írok Virginia Woolf Orlandója alapján” – mondta. Ismerem a történetet, érdekes anyag, feleltem. A most zajló kulturális háborúban nagyon fontos darab. Mire ő: „Van benne egy karakter...” De én nem énekelek, szakítottam félbe. „Prózai szerep! – közölte. – Szép zene fut alatta.” Nem is emlékszem, hogyan reagáltam erre. Talán csak annyit mondtam, hogy majd meglátjuk. Erre februárban csörög a telefon. Látom, hogy cseh szám, és kérdezi a hölgy, hogy mikor megyek jelmezpróbára? Hova, mire? Nem értettem, miről beszél. Brünn, Orlando? Te jó ég! De ez akkor volt, amikor már nem mondhattam nemet. A rendezőt persze figyelmeztettem, hogy hetvenhat éves leszek, bármikor meghalhatok, és számolni kell azzal is, hogy mi lesz, ha nem tudom megtanulni a szöveget. Jó, rendben, mondta, majd keresünk egy színésznőt, aki beugrik a szerepbe, ha szükség lesz rá. Aztán ahogy folytak a próbák, szólt a rendező, hogy senki más nem játszhatja a szerepet, csak én, mert senki más nem tudná így megformálni. Majd készítünk hangfelvételt, tanácsolta. Fel is mondtam már a szöveget, hogy ha történne velem valami, akkor bárki beléphessen a helyemre. Eddig nem állt elő ilyen helyzet.

Mekkora sikerrel fut az előadás?

Ez most a legjobb operaelőadás egész Csehországban. Gyönyörű a díszlet, a jelmez, a koreográfia. Több kategóriában jelölték az opera európai Oscar-díjára. Az első rész modernebb, a második, amely háromszáz évet ölel fel, klasszikus. A zárójelenet pedig egyszerűen frenetikus. Én az utolsó előtti képben jelenek meg. Miután lement a jelenetem, ott maradok a takarásban. A szoprán és a mezzoszoprán áll mellettem. Már nincsenek a színen, de a hangjukra még szükség van. Úgy énekelnek, hogy könnyeket csalnak a szemembe. Remek a dirigens, a szereplők között óriási az összefogás, az énekkarban két idősebb úrtól eltekintve mindenki fiatal, a szólisták minden alkalommal gratulálnak egymásnak. Ilyet én még sehol nem éltem meg. Talán csak régen, még a Színház a korzón előadásai után Vladimír Strnisko rendezései idején, a hetvenes évek végén.

Hatkor megérkezik Brünnbe, fél tízkor lép színpadra. Mivel tölti addig az idejét?

A szünet után megyek a sminkbe, utána felöltöztetnek, majd felteszik a parókát. Ez hosszasan eltart. Előtte és a hátralevő fél órában olvasok. Mindig viszek magammal valamit.

Ha egyetlen mondatba kellene sűrítenie a színpadi szövegét, hogyan foglalná össze?

A halál határozza meg életünk minden pillanatát, hiszen a születésünktől fogva velünk van.

Milyen instrukciót kapott ehhez a rendezőtől? Hogy kell egy ilyen szerepet megformálni?

A rendező már eredetileg arra gondolt, hogy az egész jelenetem alatt legyek könnyekig meghatódott. De sikerült meggyőznöm őt, hogy a zenéből kiindulva lélekben inkább feldúltnak kell lennem, hiszen Orlando holtan fekszik előttem, és én magam sem értem, miért ért véget az életem.

Meglehetősen ritkán van műsoron az előadás. Mi az oka ennek?

Nemzetközi az énekesgárda. Külföldről kell összeterelni a szereplőket. Mindenki másutt énekel a világban. A férfi Orlandót például egy kitűnő izraeli énekes, Maayan Licht formálja meg.

Első olvasásra milyennek találta a szöveget?

A rendező úr azt mondta, jó, hogy beszélek angolul, mert érezhető, hogy értem, amit mondok. Vannak azonban a szövegben olyan szavak, amelyeket már nem használ a mai angol nyelv, sőt még a Google-fordítóban sem találtam meg őket. Egy speciális nagyszótár segítségével tudtam megfejteni a jelentésüket. De szeretném kiegészíteni a korábbi válaszomat arra a kérdésére, hogy megtaláltam-e a játékban azt az örömöt, amelyről több mint három évtizede lemondtam. Igen. Rájöttem ugyanis, hogy még mindig megvan bennem az a fajta színpadi erő, amellyel manipulálni tudom a közönséget. Vagyis hatni tudok rájuk. Ekkora kihagyás után ez nem kis dolog. Az ének- és a zenekar tagjaitól is hallom, hogy amint megjelenek a színen, egy pillanatra beleborzongnak. Én csak mosolygok ezen, közben arra gondolok, hogy a parlamenti felszólalásaim során hasonlóan hatottam a körülöttem ülőkre, akik közül sokan műveletlenek, sőt idióták voltak. Erről szól a színészet. Erről a manipulatív erőről. Ezzel nem azt mondom, hogy a brünni szereplésem maradéktalan élvezet, mert nem az. Végig figyelnem kell a szövegre, nehogy tévesszek. Kétszer kell megvárnom a dirigens jelzését, csak azután szólalhatok meg. Az első és az utolsó felkiáltásomra ad jelet. Zenei jelre prózai színészként sosem kellett várnom.

Előadás után, már az autópályán, útban hazafelé, megnyugszik a lelke?

Örülök, hogy sikerült az előadás, de százhatvan kilométer van előttem. Büszke vagyok azokra a kollégákra, akik a legnagyobb tapsot kapják. Az öndicséret nálunk, a mi családunkban sosem volt divat. Amikor anyám először látott színpadon, és megkérdeztem tőle, milyen voltam, azt felelte: „Csinos vagy ebben a szoknyában.” Azóta is józanul állok a lábamon.

A szerző a Vasárnap munkatársa