Kinn a Hősök terén rám nevet a hős

Tévedés ne essék – bármennyire a látszat ellen szól is, a hősök nem vesztek ki a világból. Itt vannak közöttünk, csak már nem akarjuk észrevenni őket. Mert minden hős egy nagy adag tragédiát is magával cipel, és az bizony nem kellemes látvány.

Mint például az a kis öreg, ott, a Nyugati pályaudvar melletti aluljáróban.

Eleinte nem is akarom észrevenni, amint mellém telepszik; kopott nadrágjában, viseltes ballonkabátjában leginkább olyasformának nézem, aki kéregetni akar, elcsípni valamit a jóból. Megosztozni azzal, akinek van.

Csak beszélgetni akar. Valószínűleg kevesen állnak vele szóba errefelé, mivel amint látja, hogy az első, bemutatkozásnak szánt mondat után nem hagyom faképnél, szinte látszik rajta, hogy megkönnyebbül.

– Utazik?

– Ja – válaszolom nem túl udvariasan, amit a következő pillanatban már meg is bánok, hiszen legyen bárki fia-borja is, az emberi szó kijár neki. – Pozsonyba tartok, a gyorsra várok – egészítem ki feleletemet, hogy helyre tegyem előző bakimat.

– Felvidéki? – Kap a szón. – Pozsony nagyon szép város, jártam már ott. És dicső múltja van, egykor nagy uralkodókat koronáztak ott.

– Bizony, az rég volt – bólintok rá.

Rövid merengés következik, azokról a dicső időkről...

– Amúgy gömöri vónék – fűzöm tovább most már én a szót, csak hogy mondjak valamit.

– Ó, hát az gyönyörű vidék – kiált fel –, ott is jártam valaha. A karsztban meg a Rima menti dombvidéken. Ércet kutattunk arrafelé.

– Netán... geológus volt? – teszem fel a kérdést.

– Olyasmi. Tanár, még a forradalom előtti években. Tudja, az ötvenhatosra gondolok, amikor megszálltak bennünket az oroszok.

Újabb hallgatás, merengés azokról a nem túl dicső időkről...

– Aztán? Mi történt? – teszem fel most már én a kérdést.

– Ó, nem sok minden. Bejöttek az oroszok. Én az egyetemen tanítottam, és mivel a diákság megmozdult, úgy éreztem, velük kell tartanom. Mert ki járjon elöl példával, ha nem a tanárember? Szóval, az utcákra vonultunk, és csak vártunk, nem tudtuk, mi lesz, aztán kivezényelték ellenünk az ávósokat. Lőttek ránk, a diákjaim közül többen megsérültek, aztán elhagyott házakba, lakásokba húzódtunk be, ott láttuk el a sebesülteket. ĺgy is volt, aki nem élte túl. Aztán ismét a terekre vonultunk, akkor már javában dúltak a harcok; én is könnyebb sérülést szenvedtem, de bárhogy ellenálltunk is, leverték a forradalmunkat. Jugoszláviába, majd Olaszországba sikerült szöknöm, de fél év bujdosás után hazatértem, mert nem tudtam, mi van az itthon maradottakkal. Aztán leültettek, majd megjártam Recsket is, Faludyval együtt.

Sóhaj, merengés...

– Ugye, többé nem taníthatott?

– Persze, hogy nem. Mire meg rehabilitálhattak volna, kiöregedtem. Mivel családom már rég nincs, a lakást meg nem győztem egyedül fizetni, kiraktak az utcára. Most itt élek – a Nyugati meg a Hősök tere között.

A kis öreg folyvást nő a szememben. Valószínű, hogy azt a teret róla is nevezhették volna el.

– Tudja, olvastam én valaha, hogy a történelem bölcselet, mely példákkal tanít. Meg hogy két igazság közül mindig az üldözött igazság az igazabb. Hát én már csak arra várok, hogy valaki igazságot szolgáltasson mindazoknak, akiket a történelem vihara térdre kényszerített. Meg ennek a népnek itt, a Kárpát-medencében. Mert addig nem lesz rend az országban, míg a fejekben nem csinálnak rendet.

Indult a vonatom, elköszöntem hát a kis öregtől, mondván, hogy talán, egyszer...

Nos, mint említettem: a hősök itt vannak közöttünk, csak nem akarjuk észrevenni őket. Mert a valóságot és a tragédiát olykor könnyebb nem ismerni, mint átélni.