Kháron ladikjától Noé bárkájáig

# A költő szavaival élve a vers hat, a többi nyolc. Ezt bizonyítja Hizsnyai Zoltán legújabb versgyűjteménye is, mely a közelmúltban jelent meg Bárka és ladik címmel a Kalligram Kiadó gondozásában. A szerző sorrendben negyedik kötetében talán eddigi legjobb verseit olvashatjuk. A változatos formanyelv sokszínű tartalmak megjelenítését teszi lehetővé: filozofikus, bölcselkedő szövegek váltakoznak egészen könnyed hangvételű, játékos szakaszokkal, esetleg a kettő sajátos vegyülékével. Verseiben az ősi rigmusok és csujogatók, valamint a tudományos igényességű stílus nyomaira egyaránt rábukkanhatunk. Hizsnyai szívesen él a különféle szereplehetőségekkel is. Mások bőrébe bújva kísérli meg az önkifejezést, hogy egy idegen személyiség szűrőjén át mégis önmagát adja. Nagy hagyománya van ennek a magyar irodalomban, gondoljunk csak az ismertebb alteregókra. A kötet egészén nyomon követhető a szerző paradoxonok iránti vonzalma is. Az egymásnak feszülő igazságok látszólagos ellentmondásával az igazság egy mélyebben fekvő rétegének feltárására tesz érdekes kísérletet.

A kötet darabjainak egy része elhangzott már különféle megnyitókon, találkozókon, ami nem lehet véletlen, ugyanis csúnya szóval élve: ezek a versek szavalhatók. Nem pusztán néma olvasásra szánt verseivel Hizsnyai a kortárs irodalom azon áramlatához csatlakozik, amely a termékenyítőleg ható hagyományt felvállalva egyszerre tűnik modernnek és veretesen patinásnak. A régies nyelvhasználat, a félholt szavak életre pofozása jobb szó híján a vadonatrégiség hatását kelti. Az archaizmusok tudatos alkalmazása paradox módon az újszerűség védjegyévé válik. Egyáltalán nem lepődnék meg – ez persze csak feltételezés, mely hiányos nyelvtörténeti ismereteimből adódik –, ha kiderülne, saját szócsinálmányait is becsempészte a nyelv múltjából megidézett szavak sorába.

Mára darabjaikra hullottak a mesék, talán csak a szerző által versben köszöntött Jókai mester jegyében kovászolódhatnak ismét értelmes egésszé, hagyományos értelemben vett verssé és regénynyé az egymástól elszigetelt történetfoszlányok és verssorok, a tradíció vállalása épp ezért modern tettnek bizonyulhat. A szerző nem csupán használja a nyelvet, hanem dialógusra készteti, interaktív viszonyba lép a nyelvvel, miközben új dimenziókat tárva fel megkérdőjelezi a készen kapott fogalmakat, bár tudja, jelentésbővülésnek álcázott jelentéstelenség fenyegeti a szavakat. Kontúrját veszti minden, a Bárka és ladik című opuszában felbukkanó személyekhez és tárgyakhoz hasonlóan, hogy részesévé váljon egy virtuális valóságnak, ahonnan megidézhető egy gombnyomásra (enter).

A címben foglaltak egyik lehetséges, a költő által nyújtott magyarázata szerint az egyénitől a közösségiig vezet az út, a ladikot Kháron, az alvilág folyójának révésze kormányozza, a bárkát Noé. Az individuum és mindaz, amit önmagában hordoz, felszívódik az őt körülölelő és tápláló kultúrába.

Nagyfokú, szövegformáló erőként ható nyelvi játékosság jellemzi ezt a lírát. A nyelvi humor és logikai játékosság jegyében arra utal, hogy a szavak egyértelműen többértelműek. Hizsnyai Zoltán verseiben párbeszédet folytat idegen szövegekkel is. Idézeteket sző saját versszövetébe, így születik meg a szokás szerint csak begyakorlott rutinnal, a szavak értelmét mellőzve, bár feltételezhetően jámbor szándékkal elmormolt Miatyánkból egy saját használatra szánt fohász.

Hizsnyai Zoltán Bárka és ladik című kötetét végezetül tehát mindazoknak ajánlom, akik szívesen betekintenének egy költő gondolati és érzelmi univerzumába, és hajlandók átadni magukat a versolvasás nyújtotta érzéki élvezetnek. Megéri. (Hizsnyai Zoltán: Bárka és ladik. Kalligram Kiadó, Pozsony 2001.)