Ketten a 4-es számú műteremből

Andrea Bartošová és Michal CzinegeA szerző felvételeiHogyan kerül az ember a képzőművészeti főiskolára: csodagyerekként indul, netán kemény munka árán, vagy éppolyan pályaválasztásról van szó, mint minden más szak esetében?

Andrea Bartošová: Gyerekkorában mindenki jár valamire a művészeti alapiskolába: van, aki táncolni tanul, van, aki zongorázni vagy hegedülni, van, aki – mint például én is – rajzolni. Azután elvégeztem az iparművészeti középiskola propagáció szakát, ott kezdtem el a festészettel foglalkozni. A főiskola természetes folytatásnak számított.

Michal Czinege: Már kicsi koromban imádtam rajzolni, nyilvánvaló volt, hogy festeni akarok, vagy valamit, ami ezzel összefügg. Előbb a művészeti alapiskolában tanultam, azután klasszikus módon az iparművészeti középiskola következett. Igaz, oda csak harmadszorra vettek fel. Addig a kézműipari iskolába jártam. Mindkét helyen kőszobrászatot tanultam. A főiskolára azután simán bekerültem. Tulajdonképpen ott váltottam profilt, a szobrászat helyett a festészetet választottam.

Mindketten az Ivan Csudai vezette 4-es számú műteremben alkotnak, innen ered a jelenlegi kiállítás címe is: 4. atelier. A főiskolai évek alatt milyen jelentősége van ennek a ténynek?

A. B.: A műterem az a hely, ahol alkotunk, ahol konzultálhatunk, ha éppen valamilyen kérdés merült fel a munkánk során. Számomra felszabadulás volt, hogy átléphettem Ivan Csudaihoz. Akkor még az volt a rend, hogy a diák választotta ki a tanárát, ma ez már fordítva működik. Csudai úr kitűnő ember és kitűnő pedagógus, aki példásan megbirkózik a feladatával: minden tanítványa más személyiség, másként érez, másként gondolkodik, neki pedig mindig mindenki esetében egy lépéssel előrébb kell járnia, hogy ha elakadunk, válaszút elé érkezünk, képesek legyünk együtt megtalálni a feleleteket. Miért ez a motívum, miért ez a téma...

M. Cz.: Andreával mi ketten akkor léptünk be Ivan Csudai műtermébe, mikor az megnyílt. Azt gondolom, a legjobb dolog volt, ami történhetett velem. Természetesen Ivan Csudai mindenben segít bennünket, ugyanakkor szabad kezet is ad. Nincs meghatározott témánk, feladatunk egy-egy évre lebontva, mindenki a saját tervein dolgozhat. A pontosságot viszont megköveteli: például – ha az alkotás technikai oldalát nézzük – elvárja tőlünk, hogy előkészületekkel is dolgozzunk, amit gyakran elhanyagolnak.

Úgy általában: mit tesz hozzá a művészhez a főiskola? Technikát? Látásmódot? Lehetőségeket?

A. B.: A legfontosabb hozadéka talán az, hogy olyan emberekkel vagyunk együtt nap mint nap, akik ugyanazt választották, mint mi, s ebben a közösségben formálódunk. Barátokat ad, lehetőségeket a fejlődésre, és arra is, hogy a saját generációnkon belül megtaláljuk a helyünket. Már rég nem arról szól a művészet, hogy üldögélek egy réten és festegetek... A képzőművészeti főiskolás naponta ott van, ahol történnek a dolgok.

M. Cz.: Az olyanok számára, mint én vagyok – nincsenek a családban művészek –, a főiskola elsősorban inspirációt és ismeretségeket jelent. Rengeteg emberrel találkozunk, akik segíteni tudnak a pályánkon. Arra jó, hogy kicsit szétnézzünk, miről is szól ma a művészet. Természetesen az, hogy mit ad a főiskola, attól is függ, mit várunk tőle. Azzal, hogy elvégezzük, még nem válunk művészekké. Sőt, a végzősök kis százalékban maradnak a művészeti pályán. A nagy többség a reklámügynökségek felé távozik, oda, ahol pénzt is lehet keresni.

Az az érzésem, mintha ma már nem lenne olyan éles és átjárhatatlan a határvonal a „szabad” művészet és mondjuk a reklám – vagy bármilyen más, művészeti képességeket is igénylő s egyben pénzkereső ágazat – között.

M. Cz.: Igen, ma már gyakran összemosódnak a fogalmak, mi a reklám, mi a design, s a különböző képzőművészeti technikák is szabadon alkalmazhatók az egyes területeken. Én azonban inkább azon dolgozom, hogy később ne kelljen ezt az utat járnom. Látom magam előtt a barátaim példáját, akik beléptek a reklám világába, és már nem tudnak azzal foglalkozni, ami eredetileg érdekelte őket. Igyekszem olyasmit csinálni, amit csinálni akarok, igyekszem azt propagálni és eladni. Legalább részben ebből megélni, és nem a megélhetésért dolgozni.

A. B.: Az iparművészeti középiskolában tulajdonképpen reklámot tanultam, s lassan – a jövő tanévben hatodéves leszek – ismét ez a lehetőség áll előttem, mert pusztán a festésből és az eladásokból nem lehet megélni. Kiegészítő lehetőségként adva van a tanítás – a pedagógiai alapképesítés megszerezhető a főiskolán – vagy a reklám. Nagyon sokan már a főiskolán ez utóbbival keresik meg a pénzt, csakhogy ez a fajta munka az ember energiáinak kilencvennyolc százalékát felemészti.

Mégis: léteznek valamiféle lehetőségek az alkotásaik eladására? Van Szlovákiában a kortárs képzőművészetnek piaca? Segítenek e téren a kiállítások, és egyáltalán: időről időre akadnak ilyen lehetőségek?

A. B.: A főiskolán a műterem keretében vannak kiállítási lehetőségeink. Két éve szerepeltünk a Szlovák Nemzeti Múzeum egyik kiállításán, Laco Teren vendégei voltunk. Ő jó barátunk, kicsit afféle mentorunk, aki igyekszik a tanácsaival és a gyakorlatban is segíteni bennünket. A főiskolának például Németországban, Volksburgban vannak kapcsolatai, ott is kiállították a munkáinkat, tavaly pedig Szentendrén jártunk. Próbálkozunk galériákban, kávéházakban elhelyezni a munkáinkat, bárhol, ahol szem előtt vannak és esetleg meg is vásárolhatók. Persze, a piac kicsi, kevés a vásárló, a művészeti alkotás nálunk még mindig luxuscikknek számít, egy szűk körnek szól.

M. Cz.: Szerény tapasztalataim alapján nem létezik olyan művészeti rendszer, amely lehetőséget teremtene a fiatalok számára a bemutatkozásra, arra, hogy a munkáik vásárlóra találjanak. ĺgy aztán elengedhetetlen a számunkra, hogy személyesen kialakítsuk azok körét, akik a munkánkon keresztül ismernek bennünket. A legeredményesebb alkalmak erre a nyílt napok a főiskolán. Ilyenkor bárki besétálhat a műterembe és megnézheti, mivel foglalkoztunk az adott szemeszterben. Azt mondhatnám, hogy ezek a legnagyobb kiállítások a fiatalok munkáiból. Kár, hogy a szűk szakmán kívül kevesen tudnak róluk.

Úgy általában fiatalokról beszélünk, az imént pedig már szóba került a generáció témája. Valóban létezik valamiféle nemzedéki összetartó erő például a jelenleg főiskolás, pályakezdő képzőművészek között?

A. B.: Ha azt kellene meghatároznom, milyen generáció az enyém, azt mondanám, hogy annak a vonulatnak a tagja vagyok, amely az új médiumok térhódítása után – amelyeknek nagy divatjuk volt például a főiskolán is – megpróbál visszatérni a hagyományos festészeti technikákhoz. Erős áramlat, amely bizonyítja, hogy a festészet él. Voltak ugyanis olyan vélemények, hogy a képzőművészet ezen ága halott, csak az új médiumokkal érdemes foglalkozni. Azt gondolom, semmi sem új és semmi sem régi. Persze, a generációs öszszetartozás érzését nem kell túlbecsülni. Nem valamiféle új iskoláról van szó, csak arról, hogy a főiskolán vagyunk néhányan, akik megértjük egymás elképzeléseit, törekvéseit, s nem kell magyaráznunk, mit miért csinálunk. Van bennünk valami közös, noha természetesen a főiskolán is az individuális megnyilatkozásokat helyezik előtérbe.

M. Cz.: Ha azokat az évfolyamokat nézem, amelyek most tanulnak a főiskolán, azt hiszem, akár generációként is tekinthetünk magunkra. Egyszerűen jobban összeforrottunk, mint az előttünk végzettek. Mibennünk ott a lehetőség a közös fellépésre. Hogy a festészetnél maradjak: mindannyiunkra jellemző, legalábbis a műtermen belül, hogy a munkáink könnyedebbek, élőbbek, mint az előző évek alkotóinak vásznai. Számunkra a ’70-es, ’80-as évek hagyománya már történelem, jószerével ismeretlen, kimaradt az életünkből, teljesen más asszociációkat kelt, mint a néhány évvel idősebb kollégáink esetében.

Mi az, ami alkotóként jelen pillanatban a leginkább foglalkoztatja önöket?

M. Cz.: A legfontosabb számomra az, hogy megtaláljam azt a kifejezési formát, amely az enyém lesz. ĺgy aztán keresgélek. Elsősorban a tér érdekel, az ember kapcsolata a térrel. A jelenlegi kiállításunkon több kör alakú képem is ki van állítva. Egyrészt izgalmasnak találom a kört mint formát: kifejezi a teret, tulajdonképpen a gömb leképezése; nincs az az érzésem, mint a négyszögletű képek esetében, hogy fragmentum, hogy valahol folytatódnia kell... Másrészt objektekkel is szeretnék dolgozni, s ehhez az összekapcsoláshoz is a kör tűnik a legmegfelelőbb formának. Ezek a munkáim tulajdonképpen előkészületi vázlatok egy nagyobb méretű képemhez. Szeretem a nagy vásznakat, egyszerűen azért, mert az ember megengedheti magának az üresség ábrázolását.

A. B.: A festészeten belül mindig azok a témák foglalkoztatnak, amelyeken keresztül megmutathatok valamit az életemből, a környezetemből. Valami személyeset. Szeretek kockáztatni, próbálkozni. Sosem tudom előre, milyen hatása lesz annak az anyagnak, amit használok, hogyan hat majd az adott színkombináció. Sokszor ugrás ez az ismeretlenbe. És ugrás témáról témára. Ezelőtt a filmes világ foglalkoztatott, filmekből vett idézetekkel dolgoztam. Elsősorban a figurális festészet érdekel, most leginkább a portré – nagyrészt ezek a munkáim láthatók a jelenlegi kiállításon is.