Két ember – világtalanul

Van, amiben hasonlítanak: mindketten nagyon fiatalon veszítették el szemük világát, és mindketten ugyanabból a községből származnak. Sok mindenben különböznek egymástól: egyiküknek családja van, a másik az egyedüllétet választotta. Egyikük sérülten is hasznos próbál lenni és nem panaszkodik, a másik már nemigen találja helyét a világban és könnyezik. Egyikük mindig sötét napszemüveget visel, a másik szinte megtéveszt – szeme tiszta, szemgolyója is mozog, hitetlenkedve kérdezem: tényleg semmit sem lát? A nemleges válasz hallatán aztán nagyon elszégyellem magam.

ANCSI NÉNI

Ancsi néni: „Mióta a húgom gyerekei felnőttek és édesanyám is meghalt, még nehezebb“Mészáros Imre felvételeBíróczi Anna tizenhárom éves koráig egészséges fiatal lány volt, ahogy szülőfalujában mondják: ép szem-fő. Ma is bámulatos a memóriája, napra pontosan emlékszik a régi eseményekre, pedig már hetvenegy éves. Nemcsak a dátumokban verhetetlen, hanem képes szóról szóra felidézni azt is, amit még gyerekként az iskolában tanult. – Elszavalhatok egy verset a negyedikes olvasókönyvből? – kérdezi bátortalanul. Tátva marad a szám, amikor hibátlanul felmondja az 58 éve memorizált szöveget. Amint arról a „bizonyos” napról kérdezem, sírva fakad. – 1945. március 27-én bombázták utoljára Tardoskeddet, utána véget ért a második világháború. Délelőtt édesanyám kenyeret dagasztott, ott tébláboltam körülötte. Egyszer csak minden elkezdett ropogni, recsegni, pufogni, én csak sikoltoztam ijedtemben. Édes mama kikapta a kovászból két kezét és a szívére ölelt: ne reszkess! – nyugtatott. Amikor elmúlt az első hullám és kimerészkedtünk az utcára, láttuk, hogy a környéken vagy öt-hat ház ég. Szaladtunk Szvetko Pista bácsi kertjébe, mivel ott volt bunker. Mire odaértünk, kezdődött a második hullám, engem a légnyomás berepített a többiek közé és hozzávágott a bunker falához. Jobb oldalon erősen megütöttem a halántékomat, bal kezemen meg eltört a kisujjam. Rosszul forrt össze, mivel nem kezeltettük – mutatja.

Csak később derült ki, hogy a sokk és az erős ütés következtében látása is maradandó károsodást szenvedett. A kislány állandóan falfehér volt, fejfájásra panaszkodott és szürkületkor gyengén látott. Az iskolában jöttek rá, hogy komoly baj van a szemével. – Amikor az órán felszólítottak, hogy kezdjek el hangosan felolvasni, mondtam, hogy nem látom a betűket. Az lehetetlen, legyintett a kedves nővér, hiszen te annyi fekete harisnyát megstoppoltál nekünk a plébániára! Én csak zokogtam, mert tényleg alig láttam valamit, fokozatosan vakultam meg. Behívatták édesanyámat, hogy vigyen el orvoshoz. Először Nyitrára mentünk. Keresztanyám kísért el, mivel ő tudott szlovákul. Vonattal utaztunk, de a kocsiban orosz katonák énekeltek, hangoskodtak, nem mertünk beljebb menni, egész úton a robogó vonat lépcsőjén álltunk. Kapaszkodj erősen, vigyázz, le ne ess! – ismételgette keresztanyám.

Nyitráról Pozsonyba irányították a beteget, járt számtalan magánorvosnál is, de valamennyi szakember ugyanazt mondta: elhaltak a szem látóidegei. – Mindenhol reménykedtem, de világosságot a szemembe sehol sem kaptam. Örömtelen volt az ifjúságom. Ha dalolni hallottam a lányokat, elbújtam, édesanyám ne lássa, hogy sírtam. Istenem, miért nem lehetek közöttük? – sóhajtoztam.

Ancsi néni azt mondja, már abban az időben is a virágok nyugtatták a lelkét. Igaz, nem látja, de kezével érzi őket. Máig sok időt tölt az udvaron a virágágyások között. – Szomorúan telnek napjaim. Most Marinkánál, a húgomnál lakom, míg kicsik voltak az ő unokái, általuk könnyebbedett szívem fájdalma. Karomba vettem, ringattam őket. Mióta a gyerekek felnőttek és édesanyám is meghalt, még nehezebb. Arra gondolok, én is odakerülök majd édes szüleim mellé a temetőbe. Édes mama előrelátóan még életében középen, az út mellett vásárolt sírhelyet. Azt mondogatta, azért, hogy én véletlenül el ne botoljak, ha fogok járni a sírjukhoz.

Az idős asszony bevallotta, álmában gyakran ugyanaz a kislány, aki a vasúti sínek mellett megy édesapja után. – Olyan jó ez a visszatérő álom, olyankor újra látok...

FERI BÁCSI

Feri bácsi: „Unokáim rövidítik meg hosszú napjaimat“Mészáros Imre felvételeMészáros Ferenc kerek tíz évvel fiatalabb Ancsi néninél. Ő 1966-ban egy munkabaleset következtében veszítette el bal alsó karját és mindkét szeme világát. Meggyőződése, hogy csakis családjának köszönheti, hogy fel tudta dolgozni a tragédiát. Annyival volt szerencsésebb helyzetben, hogy ő akkor már egy nyolc hónapos kisfiú édesapja volt. Felesége soha többé nem állt munkába, háztartásbeli lett, hogy férjét gondozhassa, mindig kéznél legyen. Családi házukat a szülők és rokonok segítségével építették fel.

Ám a férj sem sokáig tétlenkedett a baleset után, még a kórházban megtanulta a letapogatható Braille-féle vakírást. – Lőcsén működik a vakok számára egy országos könyvtár, onnan kölcsönzök hangos könyveket, magnókazettákat, havilapokat és egyéb irodalmat, mivel itthon többnyire csak szótáraim vannak – magyarázza, amikor arról kérdezem, mivel tölti napjait.

Mészároséknál nem megy ritkaságszámba, hogy külföldről hoz levelet a postás. – Több országba levelezek, főként eszperanto nyelven. Levelezőtársaimmal hirdetések útján kerültem kapcsolatba – mutatja a különböző országok bélyegeivel ellátott borítékokat a feleség. A velük való kapcsolattartásra Feri bácsi a már említett letapogatható írásmódot használja, amivel a vakok egymás között kommunikálnak. Elsajátított azonban egy másfajta módszert is. – A Klein-féle írással a látóknak írok. Lényege, hogy jobbról balra haladva a papírra tulajdonképpen kiszurkodom a latin ábécé betűit. Én ezt aztán elolvasni már nem tudom, csak megírni.

A rádióban és a televízióban leginkább a vetélkedőket hallgatja. Gyakran küldi be ő is a helyes megfejtéseket, nem egyszer már ki is sorsolták nyertesként. A napi sajtót felesége olvassa fel neki. Családi házuk emeletén él 37 éves fia a feleségével és két kislányával. – A napok lassan telnek, az évek viszont rövidek – mosolyodik el a látszólagos ellentmondáson. – Nagyon örülök az unokáimnak, akik hozzám bújnak. Ők rövidítik meg hosszú napjaimat...