Képek a folyó kanyarulatából

Az Art Flexum dunaszerdahelyi tárlatának részleteSomogyi Tibor felvételeMár első pillantásra megállapítható, hogy a kiállításon szereplő festmények, grafikák, fotók és egyéb falra függeszthető vizuális munkák többsége között nem érdemes sem stiláris, sem pedig szemléleti kötelékeket keresnünk. Alkotóik sem csupán Mosonmagyaróváriak, s habár többségük azért Győr-Moson-Sopron megyéből származik, van közöttük három szlovákiai illetőségű is.

„Alkotótáborunkban pár évvel ezelőtt ott volt Almási Róbert dunaszerdahelyi képzőművész, rajta keresztül jött létre az a kapcsolat, amelynek révén ez a mostani kiállítás is megvalósulhatott” – mondta a tárlat megnyitóján Mosonmagyaróvár alpolgármestere, Szentkuti Károly – aki egyébként a Hansági Múzeum igazgatói tisztjét is betölti –, aztán a művésztelep talányos nevének eredetéről világosította fel a jelenlevőket: „Mosonmagyaróvár római kori neve Ad Flexum, azaz: »a folyó kanyarulatánál«. Ezt az elnevezést alakítottuk mi át nyári képzőművészeti alkotótáborunk számára Art Flexummá. A művésztelep 1998 óta minden év nyarán tíz napon keresztül működik, és a hazai alkotókon kívül meghívunk a környező országokból is képzőművészeket. A rendszeres résztvevők 2003-ban úgy döntöttek, hogy létrehoznak egy művészeti társaságot, azzal a céllal, hogy közös erővel próbálják régiónk művészetének rangját emelni. Természetesen ez a társaság is az Art Flexum nevet viseli.”

Az Art Flexum ötéves termését bemutató 2003-as mosonmagyaróvári retrospektív kiállítás katalógusa is a bemutatott művek sokféleségének tényét rögzíti legelőször. Kövesdi Mónika művészettörténész szerint az anyag „nem egy szorosan, tartósan együtt dolgozó, közös célokkal és alapelvekkel működő művészcsoport, hanem egy időszakos alkotóközösség munkája, szuverén művészi világok találkozásának termése”, habár bizonyos jelenségekben már „érzékelhető a közös gondolkodásmód, s így megvan az alkotótelep műhellyé válásának lehetősége”. S hogy minek köszönhető ez a fokozatos összehangolódás? Az előszóíró így látja: „Az itt született munkák tekintélyes része a szigetközi táj ihletésére született. A táj óhatatlanul megérinti azokat az alkotókat is, akik hagyományosan nem a tájfestészetben fejezik ki magukat.”

Ami a szerdahelyi tárlatot illeti, a magam részéről sem a szigetközi táj egyetemes hatását, sem az összehangolódás biztató jeleit nem tapasztaltam, de ez éppúgy leírható képzőművészeti képzetlenségem, mint a most kiállított válogatás számlájára. Egyébként korántsem hiszem, hogy egy monotematikusságra törekvő válogatás izgalmasabb és nívósabb lett (vagy lehetett) volna, mint a jelenlegi, amely nyilvánvalóan éppen a sokszínűség felmutatására törekszik. Mégpedig minden tekintetben.

A mosonmagyaróvári Varga György barnás alapon fehér-halványpiros árnyalatú jelekkel telirótt (-festett) vásznai és Karczagi Endre színgazdag, groteszkbe hajló, expresszív figurális festményei éppúgy nehezen hozhatóak közös nevezőre, mint a győri Kurcsis László filozófiai kérdéseket feszegető, fekete-fehér grafikai sorozata (Faust Doktor emlékezete I–III.) és a szlovák Peter Augustovič rikító (sárga alapon kék és kék alapon vörös) színekben pompázó, plasztikussá mintázott csillagokat ábrázoló vásznai. Nehéz lenne kapcsolatot találni Almási Róbert szinte már domborműként ható négyrészes aktsorozata és a szintén szlovákiai magyar Dolán György homok felhasználásával készült két absztrakt kompozíciója között is, nem is beszélve Vecsei László Ezékiel erős színekkel festett, dekoratív alakzatairól és Szalkai Károly vásznairól, amelyen égetett cserép színét és állagát idéző vastag homokrétegben elvont, minimalista rajzolatok jelennek meg. És hol keressük az analógiát Tolnay Imre sötét tónusú, laza eleganciával vastagon felhordott, erősen absztrahált formákat alkotó festékrétegei és Kelemen Jenő Benjámin merített papíron erős kontrasztot alkotva megjelenő precíz betűjel-nyomatai és igencsak elvont ceruza- és tusrajzai között. Vagy miben lássuk a párhuzamot Borbély Károly bibliai ihletésű, a hatást tépésekkel is erősítő színes litográfiái és Ölveczky Gábor kalligráfiákat, rozsdás szögesdrótot, műszakirajz-imitációt, kottát és viaszpecsétet egyként alkalmazó munkái között? És ráadásul még a két kiváló fotós, Moldoványi Géza és Végh Béla nagy műgonddal megalkotott képei is gyökeresen eltérő szemléletmódról tanúskodnak.

De hát miért is tanúskodnának valami másról?!

A sok színvonalas munkát felvonultató, gazdag és sokrétű kiállítás megnyitóját – amely a Kortárs Magyar Galéria hagyományaihoz híven most is nagyszámú közönség előtt zajlott – Pusztai Antal Herbert von Karajan-díjas gitárművész játéka tette még emlékezetesebbé.