Kell az ilyen színház

KISS PÉNTEK JÓZSEF

Bensőséges ünnepség előzte meg a budapesti Nemzeti Színház komáromi vendégjátékát, Tamási Áron Vitéz lélek című színművének előadását. A Komáromi Jókai Színház örökös tagja lett Boráros Imre, Dráfi Mátyás, Ropog József színművész és Takáts Emőd rendező. Pályafutásuk rövid méltatását Bandor Éva olvasta fel, Tóth Tibor igazgató pedig átadta nekik az oklevelet és az örökös tagságot jelképező bronzplasztikát.

A szokatlan előadáskezdést fokozta Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház új igazgatója, aki egyben a Vitéz lélek rendezője is. Felszólalásában mondott néhány figyelemre méltó dolgot. Például azt: bár önmagát a rendezői színház egyik meghatározó egyéniségének tartja, most úgy véli, újra a színészeké a legfontosabb szerep a színház világában.

Ezt a kijelentését a látott, valamivel több, mint háromórás, három felvonásos előadás is hitelesítette. Néha kell az olyan színház, amelyben nem a rendezői üzenet a legfontosabb, hanem olyan színészegyéniségeket – az egyre fogyatkozó régi iskoláshoz tartozó remek művészeket – lát élőben játszani az ember, mint Nagy Anna (Sári), Mécs Károly (Ambrus), Reviczky Gábor (Nikita). Magmagyarázhatatlan az a fluidum, az a csoda, ami belengi az ő színpadi jelenlétüket, azokat a perceket, amikor (akár szavak nélkül is) jelen vannak a játéktérben. A fiatalabbak közül Vidnyánszky állandó színésze, Trill Zsolt (Balla Péter) mára igazi nagy formátumú művésszé érett. Akárcsak Horváth Lajos Ottó (Lázár), akinek robosztusabb alkata, hangjának rekedtes, markáns tónusa nagyszerűen illik a szerephez. Martinovics Dorina (Boróka) különleges, finom szépségéhez erős tehetség társul. Tóth Auguszta (Panna) vibráló komédiázása az előadás számos örömteli pillanatát adta a nézőknek.

A rendezőileg igen óvatosan totális színházi elemekkel is operáló, naiv mese nem igazán tartalmaz időszerű mondanivalót, ám örökérvényűt igen. A hitről és a becsületről szóló, avíttan megszólaló és megszólító tanmese amolyan „elfér a többi között” előadás. Az ugyancsak Vidnyánszky Attila által néhány éve Komáromban megrendezett Tamási-mű, az Énekes madár ennél sokkal nagyobb ívű, erősebb és látványvilágában is összehasonlíthatatlanul gazdagabb előadás volt.

Most Olexandr Bilozub tervezte az alapjában véve ízléses, természetes anyagokból vagy azokra hajazó imitációkból ötletesen összeállított díszletet, amelyre a játéktér meghatározás talán jobban illik. Működött, leszámítva a havasokat imitáló félnaiv horizontfestményt, amely számomra komolytalanná silányította a játék látványvilágát. Balla Ildikó jelmezei összhangban voltak ezzel a puritán és meglehetősen fantáziátlan játéktér-világgal.

Vidnyánszkytól láttam maradandó, egészen markáns előadást (Gyilkosság a székesegyházban, Tóték), emlékezetesen jót (Az ember tragédiája) és olyan kedveset is, mint az Énekes madár. Ez a mostani élmény valahol az utóbbihoz közelít, de azért nem éri el…