Kegyelem, dicsőség és küldetés

Tom Ziegler, a neves amerikai szerző darabja megrázó történet hitről, életről és halálról, két nő váratlan egymásra találásáról. Gloria sikeres állásáról lemondva önkéntes ápolóként érkezik Grace-hez, az életből kifele tartó, idős, vidéki asszonyhoz, hogy mellette álljon utolsó óráiban.

„Kettőjük kapcsolatát én úgy fogalmaztam meg – mondja Varga Anikó –, hogy Gloria segít Grace-nek meghalni, Grace viszont segít Gloriának élni tudni. Két éve kaptam kézhez a darabot. Már első olvasásra nagyon megérintett. Felhívtam Kövesdi Szabó Marikát, a partneremet, hogy ez csodálatos mű, és azt mondta, hogy őt is mélyen felkavarta. Olyan igazul van ugyanis megírva, hogy iszonyatos erővel hat. Nem patetikus. Valósággal lüktet benne az élet. Most, hogy már eljátszottuk néhányszor, elmondhatom, az is fantasztikus benne, hogy nem kell különösebben rákészülni. Elkezdődik az előadás, és mindkettőnket visz, mint a hullámvasút. Közben végig olyan érzésem van, mintha súlyokat raknék le a vállamról. Jóleső megkönnyebbülés ez mindkettőnknek. Édes-keserű beszélgetés életről, elmúlásról, fontos kérdésekről. Melegség támad a mellkasomban. Ilyeneket tapasztalok magamon. Marikával össze is kacsintunk néha, vagy csodálkozva nézünk egymásra, hogy te érted ezt? Újra és újra beszippant bennünket a darab. Én az édesapámat veszítettem el, azért is érint meg minden alkalommal, de sejtem, hogy az író is megélt már valami hasonlót.”

Magyarországon eddig is több színházban futott a darab, első európai sikerét a bécsi Volkstheaterben aratta. Kegyelem és dicsőség egy felvonásban – ezzel a szlogennel hirdették az előadást. A két női név ugyanis ezt jelenti angolból fordítva.

„Annak ellenére, hogy az elmenetelről szól a darab, és sokan sírnak a végén, a nézők mégis azzal mennek haza, hogy derűt és életörömöt merítettek belőle. Ettől olyan varázslatos. Nagyon egymásra hangolódunk a közönséggel. Nehéz szavakba önteni, hogy mi is történik közöttünk, színészek és nézők között, de mindannyiunkat magukkal ragadnak a dialógok. Talán mert igazsággal, élettapasztalattal vannak átitatva.”

Grace a halál kapujában áll, Gloria tizenkét éves fiát veszítette el. Az idős asszony iránta érzett ragaszkodása a nihilből rántja ki az egyébként öntudatos, nem könnyen befolyásolható, lélekben megfáradt nőt. Eleinte úgy tűnik, az elmenetelével szembenéző Grace az, aki segítségre szorul, aztán kiderül, a szabad, öntörvényű, életerős nő is Grace mellett döbben rá: úgy múlik az élete, hogy igazából nem is él.

„A darab egyik kulcsmondatát idézem: Minket a fiunkkal nem a halál köt össze, hanem az élet. Milyen gyönyörű mondat ez! Hagytam, hogy átfolyjon rajtam. Amikor Marika szájából elhangzik a színpadon, engem is mélyen megindít. Élet van a darabban. A lezárás mellett ott az újrakezdés, a továbblépés lehetősége. Becsüljük meg az életnek minden apró szépségét, próbáljunk örülni annak, amit sokszor észre sem veszünk. Erről pedig az is eszembe jut, hogy a reklámok világa, a fogyasztói társadalom folyamatosan a halhatatlanságot sugallja, a pandémia viszont megmutatta, mennyire veszélyeztetettek vagyunk, mennyire nem tartjuk kézben a dolgokat. Sok mindenben nem mi döntünk, abban viszont igen, hogy a pillanatot milyen tartalommal töltjük meg. Ez az egyik legfontosabb felismerés a darab kapcsán. Beszélgetést hallgattam a minap egy orvossal. Ő mondta: az örömnek is vannak izmai, amelyeket nem szabad hagyni elsenyvedni. Edzenünk kell azt a képességünket, hogy mosolyogva tudjunk nézni a világra. Idegen tőlünk az amerikaiak keep smiling magatartása. Hozzánk ugyanis a búskomorság áll közelebb. De miért? Másféleképpen is reagálhatunk bizonyos helyzetekre, mint leverve. Humorral, könnyedséggel, mosolyogva, hiszen erre is képesek vagyunk.”

Sok rétege van a darabnak. Szól egy lassan, de biztosan szövődő barátságról is.

„Ez is olyan természetesen szólal meg a színpadon. Grace állandóan provokál. Finoman szurkál és piszkál. Gloria nem hagyja magát. A két nő sokáig fricskázza egymást, de nem rosszindulattal. Az igazságot is ki lehet mondani úgy, hogy ne fájjon. Elég hozzá egy kis humor. Egyszerre sokféle érzelmet azonban nem lehet megmutatni, az már általános színjátszás lenne. Sűrítetten fókuszálunk egy-egy szituációra. Mint egy puzzle, úgy áll össze mindkét figura képe.”

Gena Rowlands és Diane Lane főszereplésével 1998-ban megrázó erejű film készült Tom Ziegler darabjából. Kassán is két jeles színésznőt láthat a közönség. Varga Anikó most egy közéleti szerepet is magára vállalt. Sigordon, az egykori üdülőtelepen roma missziót tűzött ki célul az eperjesi görögkatolikus egyházközösség. Anikót felkérték, volna-e kedve részt venni ebben a programban, ő pedig töprengés nélkül igent mondott.

„A program lényege: kezet nyújtani azoknak a környékbeli roma fiataloknak, akik szeretnének előbbre jutni az életben, továbbtanulni, művelődni. A program kereteiben nem csak ők kerülhetnek közelebb egymáshoz, romák és nem romák között is épülhetnek hidak. Különböző foglalkozások fogják szolgálni, hogy a fiatalok kimozdulhassanak megfeneklett élethelyzetükből. A központot roma önkéntesek építik újjá. Televíziós népszerűségemnek köszönhetően tavaly 20 ezer eurót sikerült összegyűjtenünk, amelyet ablakcserére fordítottak. Mivel nyaranta gyerekekkel dolgozom, felajánlottam nekik, hogy náluk is szívesen tartok kreatív drámafoglalkozásokat. Új feladat ez az életemben. Szeptembertől Kassán élek, leszerződtem a Thália Színházhoz. Örömmel tölt el, hogy ennyiféle tennivalóm van. Úgy érzem, a helyemen vagyok.”

A szerző a Vasárnap munkatársa