Kavicsdarabok drága porcelánban

„Az öldöklő angyal énszerintem egy olyan társaságról szól, amelynek tagjai nem tehetik azt, amit szeretnének: nem mehetnek ki a szobából. Megmagyarázhatatlan módon nem elégíthetik ki ezt az egyszerű vágyukat” – írja utolsó leheletem című önéletrajzában Luis Bunuel, az egyetemes, azon belül pedig a spanyol filmművészet egyik nagy szelleme, Az andalúziai kutya, az Aranykor, az El Paóban nő a láz, A szobalány naplója, a Tristana, A vágy titokzatos tárgya és más, korszakalkotó filmek rendezője.

Pelsőczy Rékát, a Katona József Színház remek színésznőjét Az öldöklő angyal ihlette meg, amelyet 1962-ben Mexikóban forgatott a szürrealizmus kiváló mestere, aki a Viridiana híres koldusorgiájával az utolsó vacsora burleszkváltozatát készítette el Händel zenéjére. Bunuel-film prózai előadásra „fordítva”? Miért ne? A mexikói uralkodóosztály beképzeltségének maró kritikája 2008 tavaszán Magyarországon is aktuális. Pelsőczy Réka él is a forgatókönyv adta lehetőségekkel, és alkalmi társulatának vezető színészei (Gálffi László, Kerekes Éva, Takács Katalin, Bíró Kriszta, Széles László, Lengyel Tamás, Haumann Máté) meg is tesznek mindent, hogy emlékezetes vacsora szemtanúi legyünk, a nekünk tálalt „színpadi falatok” azonban csak módjával fogyaszthatóak, összességükben megülik a gyomrunkat. Megemészthetetlenek. Mintha kavicsdarabokat nyeltünk volna. Minden megtörténik a színen, a luxuskörnyezetet pompásan alakító Károlyi-palotában, csupán az nem, amit a rendezői üzenet ígér, hogy „Az előadás nem a film halvány levonata, hanem élő, húsba vágó történet, amolyan veszélyszínház, amelyben a színészek között álló vagy ülő nézők egyértelmű szereplőivé válnak a cselekménynek.” Én ebből az egyébként tisztességes, odaadó munkával formált előadásból épp a húsomba vágó történetet hiányolom, (lelki) veszélyben egyáltalán nem éreztem magam, sőt igazából meg sem érintett a produkció. Többször is úgy éreztem, ez még csak öltözéses főpróba, egy héttel a bemutató előtt, amikor minden résztvevője még csak magára figyel, és majd később áll össze a sok miniatűr jelenet egy színes egésszé. Ez utóbbi sajnos annyira nem történt meg, hogy pár nappal az előadás után már a darab vezérfonalát is elveszíti az emlékezet, így maradnak a puszta tények.

A Nobile (előkelő) házaspár pazar otthonában összejön egy gőgös kompánia (amelynek „ven?dé?geként” bennünket is borral kínál a főkomornyik), ám a vacsora után senki sem tudja elhagyni a szalont, egy láthatatlan kéz visszatartja őket a távozástól. Maga a film épp arra utal, hogy „íme, egy társadalmi osztály, amely nem képes kilépni saját korlátai közül, tagjai pedig olyannyira impotensek, hogy egyszerűen alkalmatlanok bármiféle társadalmi feladatra”. Bezártságukból eredő kétségbeesésükben a transzcendens világhoz fordulnak, egészen pontosan ahhoz, amit ők maguk annak hisznek. Ezzel aztán el is telik az éjszaka, sőt még a másnap és a harmadnap is, miközben annak kellene kiderülnie, hogy amíg pusztán a látszatnak élünk, addig halálra vagyunk ítélve.

Szürreális történet egy reális térben, amelyben voyeurként nézzük, mi történik „gazdagék?nál”. Az első teremben még csak a tányérjukba látunk bele, a másikban már a bőrük alá is. Erős érzelmi hullámzások, kitörések és kiborulások, vad indulatok és túlfűtött kapcsolatok zajlanak előttünk, minden, ami egy ilyen elképzelhetetlennek tűnő, idegesítően provokatív helyzetben megtörténhet. Vannak kimerevített pillanatok és teljesen elemeltek, valóságosak és valószerűt?le?nek, attól függően, merre sodor bennünket a reális és merre a szürreális. S hogy ki is az az „öldöklő angyal”? Ha az eredeti héber kifejezést vesszük: a pusztító. Ószövetségi írások szerint a mennyei ítélet végrehajtója, Isten haragjának megtestesítője. Bunuel kritikája azonban itt sem az Istennek szól, hanem azoknak a társadalmi rétegeknek, csoportosulásoknak, amelyek a hatalmat próbálják birtokolni mások felett. Vagyis uralkodni akarnak, mint évszázadokon keresztül a katolikus egyház.

Emlékezetes „estélynek” ígérkezett Pelsőczy Réka rendezése. Hogy mégsem lett az, annak egy oka lehet. A jelenetek helyzetgyakorlatok maradtak, az irodalmi forgatókönyv pedig könnyűnek találtatott egy színházi változathoz. Amit a film a maga eszközeivel (és Bunuel zsenije) hozzá tudott tenni, az itt elmaradt, így nem születhetett meg az, ami a vásznon negyvenöt évvel ezelőtt hatni tudott. Gálffi Lászlóból, Kerekes Évából, Takács Katalinból így aztán hiába áradt az „osztályon felüli” külső-belső elegancia, Bíró Kriszta arcán fénylett az értelem, Haumann Máté kiapadhatatlan dühével és Lengyel Tamás lángoló értetlenségével együtt minden elillant a térben. A legélesebb képet nekem Zoób Kati adta ezen az estén. Takács Katalin számára olyan kosztümöt kreált, amelyért alighanem Bunuel is kezet csókolt volna neki.