Kard és hüvely, erő és érzékiség

Kleopátra és Antonius (Diana Mórová és Jan Kroner) Jana Nemčoková felvétele Hogy mivel, pontosabban kivel kötődik egymáshoz a két előadás? A rendező személyével. Eszenyi Enikő Shakespeare-trilógiája (Sok hűhó semmiért, Tévedések vígjátéka, Vízkereszt, vagy amit akartok) a prágai Nemzeti számára biztos bevételi forrás, minden este telt házas siker. A pozsonyi Nemzetiben a hat évvel ezelőtt bemutatott Ahogy tetszik vált kultuszelőadássá. Azt is Eszenyi Enikő rendezte. Akárcsak a múlt hét végén életre kelt Antonius és Kleopátrát. A Shakespeare-szakos vígszínházi színésznő ugyanis ebben az évadban Pozsony mellett döntött. Hat évvel ezelőtti csapata, élén Diana Mórovával (aki 1996-os Rosalinda-alakításával az évad legjobb színésznője címet nyerte el) mára új tagokkal bővült. Erős, energikus, tehetségben is szilaj, fiatal színészek viszik vállukon az újabb Shakespeare-művet, amely több mint tíz év titkokkal átszőtt története. Húsba maró szenvedély, politikai harc, erkölcsi gátlástalanság, taktikázás, érdekházasság, árulás és háború két részben. Antonius, a második triumvirátus első embere és Kleopátra, Egyiptom utolsó fáraója. Két királyi vad, két érett személyiség, két élő mítosz, két nagy életélvező. Kleopátra maga volt ĺzisz, Antonius pedig Herkules és Dionüszosz. Két istenség, akik nem rettennek meg még a haláltól sem.

Eszenyi Enikő felfogásában Antonius szeretni és gyűlölni egyformán tudó nagyvad, tomboló imperátor, Kleopátra pedig eufórikus boldogságra vágyó, politikai ambíciókkal megáldott, szeszélyes királynő, aki nem a szelíd szerelmet, hanem a nagy lángokkal égő tüzet hordozza magában. A történet vége véres ölelés, az érzékiség és a gyengéd szeretet finom összeolvadása, de már minden hiába. Gyönyör és gyűlölet, méltóság és megalázottság, bukás és felemelkedés után ez már a biztos halál. A tajtékzó hullámzás után a végső elcsendesedés. A budapesti Khell Zsolt Rómát és Egyiptomot egyaránt illúziót keltően megjelenítő díszlete és a prágai Kateřina Štefková színeiben és szabásában is pompázatos jelmezei a látványt fokozzák, az előadás ízét-illatát azonban a fényesre csiszolt színészi alakítások adják. A több mint negyven képből álló darab a rendező kezében egységes, nagy ívű történet marad, a látszólag mellékes figurák pedig egytől egyig előtérbe kerülnek. Itt minden kis szerep a maga helyén jelentős szerep. Éppen ezért minden alakítás egy értékes színházi előadás fényes gyöngyszeme.

S hogy miképpen vélekedik a nagy csapat tízegynéhány tagja Eszenyi Enikőről?

ĺme, a válaszok.

Jan Kroner (Antonius): „Annyi érzést, annyi gondolatot kellene most megfogalmaznom, kimondanom… Enikő nagyon jó ember. Nagyon érzékeny ember. Nagyon okos ember. Örülök, hogy nem a színházunk rendezője, és nem szlovák rendező, mert most úgy festene a dolog, hogy én be akarom nyalni magam nála. De ha soha többé nem dolgoznánk már együtt, ami persze nagyon fájna, akkor is azt mondanám: eddigi pályám egyik legnagyobb élménye marad ez a munka. Toleráns, megértő, profi, felkészült, segítőkész. Játszani ugyan még nem láttam őt, de biztosra veszem, hogy rendkívüli színésznő, mert aki így rendez, és olyan elvek alapján él, mint ő, az csak nagyon-nagyon tehetséges lehet. És mert szerény is, kedves is, alázatos is és vonzó is, be kell, hogy valljam: ha nem tudnám, hogy Milan Mikulčíkot szereti, azonnal beleszerelmesednék.”

Diana Mórová (Kleopátra): „Ha a tükörbe nézek, magamat látom, de ha rá nézek, mindig az az érzésem: ő én vagyok, bennem pedig ott van ő. Egy személyben: kettő. Az egyik énem itt játszik Pozsonyban, a másik Budapesten.”

Robert Roth (Octavius Cesar): „Remek nő. Hatalmas adag energia. Pozitív töltés. Ha nem ismerném őt, nem tudnám, ki ő, már azzal is vonzana, ahogy az asztalnál ül. Szeretném megszólítani, izgatna a belső arca. De már ismerem őt. És boldog vagyok, hogy megismerhettem.”

Braňo Bystriansky (Lepidus): „Semmi negatívum. Csupa szuperlatívusz.”

Marko Igonda (Enobarbus): „Hatalmas tapasztalat. Egészen más, mint amit eddig ismertem. Rengeteget tanultam tőle. Hős alkat. Nagyon tud küzdeni. Anyai erő van benne. Életet ad. Az első perctől fogva bíztam benne. Nyugalmat vitt a lelkembe. Tudtam, hogy célba érek mellette. ĺgy is történt. Mutatta az utat, én meg mentem utána.”

Vladimír Kobielsky (Pompeius): „Fantázia. Energia. Temperamentum. Láttam őt Ibsen Nórájaként. Kitűnő színésznő. Figyeltem őt a próbákon. Amikor másokkal dolgozott. Mindenkivel százötven százalékos munkát végzett. Ez igazán hősi teljesítmény.”

Milan Mikulčík (Pompeius): „Nehéz, igényes előadás. De nemcsak rólunk, színészekről szól. Mindenkiről, akinek köze van hozzá. Enikő mindig csapatban gondolkozik. Neki a tizenötödik színpadi munkás is ugyanolyan fontos, mint a főszereplő. Most is jó csapatot hozott össze. Motiválni tudja az embereket. Aki először dolgozik vele, annak ez őrületes tempó, eleinte szinte követhetetlen, aztán mégis belejön, és élvezi, mert rájön: itt valami kivételes születik.”

Richard Stanke (Proculeius): „Boldogít, hogy rokon lelkek vagyunk.”

Marian Geišberg (Proculeius): „Csodálatos, agyafúrt nőszemély.”

Tomáš Maštalír (Alexas): „Férfias megfontoltság, körültekintés, szervezőkésség, pontosság, céltudatosság egy sugárzó nőben. Másodéves főiskolás voltam, amikor beléptem az Ahogy tetszikbe. Átvettem egy kisebb szerepet. Hatalmas élmény volt. Alig vártam, hogy lássam őt játszani. Azt hittem, sokkolni fog, belenyom a székbe. Nem ez történt. Sokkal több. Természetesen, felszabadultan játszott. Élte a rá osztott életet. Nehéz időszak volt számunkra a vele töltött két hónap. Az igényessége, a maximalizmusa tette azzá. De neki sem volt könynyebb. Mivel a próbaidőszak alatt otthon sokat játszott, több mint tízezer kilométert vezetett Pozsony és Budapest között. Én a nagyszerű rendező mellett a remek pedagógust is szeretem benne. Hogy nem arra tanít, hogyan kell gesztikulálni, hanem hogy miképpen kell felszínre hoznunk, ami ott mélyen bennünk lapul. Ő mindegyikünknél ebből merített, ez pedig hatalmas munka.”

Gabriela Dzúriková (Charmian): „Bocsáss meg, bocsáss meg… ezt egy életre megtanultam tőle magyarul. Mert ha nem tetszett neki valami, addig dolgoztunk rajta, amíg jónak nem látta.”

Ivana Kuxová (Iras): „Pontosan tudja, mit akar. Ez nagyon tetszik benne. És hogy a tragédiában is megtalálja a humort.”

Jan Koleník (Eros): „Egyéniség. Tehetség. Tekintély.”

Louis Sanz (Énekes): „Már a neve is hatással van rám. Spanyol vagyok, ezt a nevet én még soha nem hallottam. Enikő! Egyetlen szóban egy egész zenemű. Hogy ő milyen? Fantasztikus.”

Született egy előadás. Nem olyan könnyű kis darab. Szívet-lelket felforgató, erősen elgondolkoztató dolgok történnek benne. Tele van érzelemmel, érzékiséggel, ötletes elemmel, fantáziadús jelenettel – de a látvány sosem nyomja el azt, ami a képek mögött van. Shakespeare zsenialitását és az emberi esendőséget.