Kanyargó utak világi táncosa

Salzburg, Amszterdam, Frankfurt, Brüsszel, Göteborg, Tajpen – ez az út vezette vissza Budapestre, az Együtt egyedül trafóbeli bemutatójához, amelyet Wei-Chen Leevel hozott létre, majd a Hodworksszel előadott Délibábhoz. Előbbiben a nagy találkozást, a harmóniát és az elválást táncolják el, Hód Adrienn társulatában bizarr figura túl az őrület határán. Intim duó az egyik, három páros testi-lelki kivetkőzése a másik. 

Vakulya Zoltán mindkét koreográfiában olyan magas fokú művészi teljesítményt nyújt, amely korosztálya legkiemelkedőbb táncosai közé emeli. 

Hol járt az életében huszonegy éves koráig? Mit csinált addig? 

Vívtam. Két évig a Csepel SC tőrvívója voltam. Anyukám vitt el oda, de a végén én döntöttem úgy, hogy valami más kell. Az utolsó mesterem, aki komolyan dolgozott velem, figyelmeztetett, hogy most kell eldönteni, akarom-e folytatni ezt az irányt, mert ha igen, akkor rá kellene kapcsolni. Az előző mestereim ugyanis nem nagyon foglalkoztak velem. Nem volt jó a nevelési módszerük. Amit hoztam, az hatvan százalékban az én eredményem volt, negyvenben a mestereimé. Nem tettek meg mindent értem. Hanyagoltak. A legutolsó mesterem volt a legjobb, ott tartani viszont már ő sem tudott. Beütött a színház és az irodalom. Rengeteget olvastam, megszerettem Pilinszkyt, elkezdtem írni, főleg verseket, csináltunk egy darabot a Merlinben, ment is két évadon keresztül. Az volt az indítás, csak egy kicsit hamisnak éreztem az egészet. Nem találtam meg, amit kerestem. A véletlen aztán elvitt az Artus egyik előadására, a Rókatündérekre, Goda Gábor táncelőadására, és akkor éreztem először, hogy na, itt van valami érdekes! Ott fogott meg a színház és a mozgás közös ereje. A kettő harmóniája. Valami azt súgta, nekem erre kell mennem, ebbe az irányba. Tizennyolc-tizenkilenc éves voltam. 

A táncművészeti főiskola viszont már szóba sem jöhetett. 

Tudtam, hogy a klasszikus balett nem az én területem. Egyetlen lehetőségem a Budapest Kortárstánc Főiskola volt. Fel is vettek koreográfusi szakra, de két év után otthagytam az iskolát. Nem bírtam a karakterét. Nem illett hozzám. 

S akkor döntött úgy, hogy inkább külföldön próbálkozik? 

Kimentem Salzburgba, az ottani táncfőiskolára, ahol a kortárstáncoktatás nagyon erős volt. Ez kellett az én testemnek, nem az orosz iskola. Be volt feszülve az izomzatom, nem tudtam mozogni. Salzburg fellazított. Az ott töltött három év nagyon hasznos volt. 

Friss diplomával a kezében, 2011-ben vissza is költözhetett volna Budapestre. 

Meg sem fordult a fejemben, hogy hazajöjjek. Megtanultam két nyelvet, tudtam, hogy bármerre elindulhatok. Az itthoni közeggel nem volt szoros kapcsolatom. Más irányban kellett keresgélnem. Friss diplomás külföldi társaimmal ültünk az iskola előtt Salzburgban, és egymást faggattuk, hogy ki hol folytatja. Nekem az volt a szerencsém, hogy elnyertem egy ösztöndíjat Bécsbe, az egyik legnagyobb európai táncfesztiválra. 

Az InPulsTanz Wienre? 

Igen. Másfél hónapos program volt, nagyon sok kortárs tánccal és rengeteg workshoppal. Ott dőlt el a további sorsom. Különböző alkotókkal, koreográfusokkal, producerekkel találkoztam, akik elindítottak ilyen-olyan irányba. Amszterdam, Frankfurt, Brüsszel, Barcelona. 

Tajvan hogyan került a látószögébe? 

Wei révén. Brüsszelben találkoztunk. Chen-Wei Lee tajvani táncosnő. Miután otthon elvégezte az iskoláját, bekerült egy erős, izraeli társulatba, a Batshevába. Öt évig ott táncolt, aztán váltani akart. Valami újra vágyott. És itt jön be a mi duettünk, az Együtt egyedül. Wei legjobb barátnője nagyon jó barátja az én legjobb barátomnak. Ez a két ember hozott össze minket. Wei Belgiumba készült, mert ott kapott egyéves vízumot, én meg épp ott voltam. Így találkoztunk öt évvel ezelőtt. 2016 májusában Tajpenben mutattuk be a darabot, s az előtt négy hónappal, egy brüsszeli próbateremben kezdtünk el együtt táncolni. Tőle jött a kérdés, hogy mi lenne, ha létrehoznánk valamit? Akkor még nem tudtuk, hogy az duett lesz, vagy másoknak készítünk valamit. Egyszerűen csak eldöntöttük, hogy együtt fogunk dolgozni. Nagyon gyorsan kialakult aztán, hogy táncoljunk inkább mi ketten, hiszen így gazdaságosabb. Nem kell sehol pályázni, sok pénzt szerezni több táncosnak, találjunk inkább ki valamit magunknak. Időközben ugyanis felébredt az érdeklődésünk egymás iránt. Kíváncsiak voltunk, ki mit tud hozzáadni magából, ki mit érez, hogyan tudunk mozogni egymás világában, s miképpen lesz a két világból egy, közös. Amikor dolgozni kezdtünk, akkor még nem tartoztunk össze igazából. Nem voltunk egy pár. Akkor még alapvető különbségeken forrott a kapcsolatunk. 

A duett által kerültek igazán közel egymáshoz? 

Az biztos, hogy ez nagyon sokat segített. Megvolt bennünk a bizalom a másik iránt. Élveztük, hogy ami történik velünk, az jó lesz. A darabba vetett hitünk révén még jobban megismertük egymást. Tehát nem az történt, hogy mi már nagyon jól ismertük egymást, és ezáltal tudtunk valamit kifejleszteni, életre hívni, hanem fordítva. Hittünk abban, hogy ha valamit nagyon mélyről hozunk fel, azáltal egymásról is többet megtudunk. Egyébként sok mindenben szöges ellentétei voltunk egymásnak. De nagyon szerettünk volna valami értékeset, működőképest alkotni. Ez volt az az erő, amely oda sodort bennünket, hogy teljesen levetkőzve mutassuk meg a köztünk levő harmóniát, összetartozást. 

Ki mondta ki kettejük közül, hogy ezt mezítelenül kell eltáncolniuk? 

Én. Wei vett egy nagy levegőt, és azt mondta: „Kipróbálhatjuk!” 

Ötven percen át egyetlen ruhadarab nélkül a színpadon… volt már hasonló élményük? 

Weinek a Betshevában volt egy előadása, amelyben nem viselt felsőt. Én már ezt megelőzően is többször táncoltam mezítelenül. Hód Adrienn alkotásaiban mindig jelen van a meztelenség. A Délibáb előtt a Sundayben táncoltam nála. A Rituális eltartás egy belga alkotó munkája volt, abban is mezítelenek voltunk a partnernőmmel. Kétoldalú tükröt tartottunk egymás között, azzal haladtunk a térben, nagyon lassan. Egyébként Wei is, én is fel tudnánk sorolni a testünkkel kapcsolatosan pár dolgot, amivel nem vagyunk elégedettek. 

Két szép, hibátlan test, és most azt akarja mondani, hogy… 

… kinek mi az, ami önmagában esztétikus és elfogadható? Nem mindent szeretünk magunkon. Weijel még győzködjük is egymást olykorolykor, hogy annyira jó, hogy így gondolkozunk! Hogy milyen jó lenne itt elvenni egy centit, ott meg hozzáadni hármat, s akkor még inkább beleillenénk a mai esztétikai eszményképbe. Ezperszenemarrólszól, hogy nem szeretjük a testünket, csak van köztünk egy folyamatos kérdésfeltevés, hogy ki vagyok, mit csinálok, hogy változik vagy nem változik meg a belsőm és a külsőm. 

A duett tehát Brüsszelben született meg. 

Nem. Ott csak beszéltünk róla. Ott is próbáltuk, de csak egy hétig. Svédországban készült el a darab. Wei akkor Göteborgban táncolt, az ottani Operaházban. A végső simításokat már Tajvanon kapta meg a duett. 

Sokkolták az ottani közönséget? 

Tajvanon sokkal elfogadóbbak, nyitottabbak az emberek, mint Kínában. Már a médiakampányra is sokan reagáltak. Hirtelen láttak egy fotót két mezítelen táncosról, akik az ottani Nemzeti Színházban mutatkoznak be. Éreztünk némi ellenállást az elején, de a fogadtatás végül egyértelműen pozitív volt. Izraelben is nagyon jól fogadta a közönség, de az más kultúra, más közeg, ott nagyon mások a szokások. Egy héttel az előadás előtt értesítettek bennünket, hogy nem lehetünk mezítelenül a színpadon. A végén testszínű alsóneműben táncoltunk. Kínába is meghívtak bennünket, de az ottani szervezők még testszínű trikóban sem merik bevállalni az előadást. Edinburghban huszonhat estén táncoltuk el a darabot, és minden alkalommal telt ház előtt. A következő előadásaink Amerikában lesznek, és antik szobrok között egy olaszországi fesztiválon. 

Felvértezve ennyi tudással, szakmai tapasztalattal nem érez magában vágyat Budapesten koreografálni? 

Nagyon szeretném hazahozni a munkáimat. Most, hogy a Trafóban is bemutattuk az Együtt egyedült, van egy friss élményem, de az utam még másfelé vezet. Brüsszelhez erős szálak kötnek. Ott már otthon érzem magam. De az én művészetem még mindig a keresésből áll. Néha én is elcsodálkozom, hogy mennyire különböző dolgok érdekelnek. Az építészet, a fotózás. Harminchárom éves leszek. Koromat tekintve lehet, hogy már meg kellett volna érkeznem valahova, művészileg azonban még nem vagyok célkeresztben. Még mindig úgy érzem, határtalan a létezésem a világban. Szabad vagyok, s ez rengeteg izgalommal jár. Provokál egy belső erő, egyszerre több irányt mutat. Ha egy helyen él az ember, tisztábban látja, mi a fősodor. Ott könnyebben választ magának utat, s azon jut el addig, ameddig. Én mindenütt kakukktojás vagyok. Nem látom, hova tartozom, de imádom ezt az állapotot. Más a stabilitásból merít, én ettől a sehova nem tartozástól kapom az inspirációt. És még nem tudok megállni. Mennem kell.

A szerző a Vasárnap munkatársa