Jelesül játszik, kitűnően rendez

Bíró Máté szerepét kapta Sarkadi Imre Körhintájában, a Nemzetiben. Ugyanott Viktor Rizsakovval Viripajev darabjában, a Részegekben, Zsótér Sándorral a Galileiben és a Hippolütoszban dolgozott. Hamletet és Napóleont játssza a Vígszínházban. Szigligeti Ede Liliomfiját a Budaörsi Latinovits Színházban, Iván, a rettenetet a Radnóti Színházban, A félkegyelműt a Pesti Színházban rendezte meg, legutóbb pedig a Woyzecket vitte színre a Nemzetiben. Súlyos szerepek, nehéz darabok. Nem fogott ki rajta egyik sem. Filmben legutóbb Sándor Pállal dolgozott a Vándorszínészekben. Nemzedéktársaival Sztalker Csoport néven alakítottak alkalmi társulatot, nyáron velük viszi színre Faulkner Míg fekszem kiterítve című művét az Ördögkatlan Fesztivál égisze alatt.

Elmondhatja magáról azt, amit nagyon kevesen. Születése óta a színházról szól az élete.

A beregszászi színház akkor született, amikor én születtem. Megtörtént, hogy az édesanyám lejött a színpadról, mert sírtam a takarásban. Vele oroszul beszéltünk, ő viszont tökéletesen megtanult magyarul. Aztán tízéves koromban, amikor elvált az édesapámtól, és Anatolij Vasziljevhez ment játszani Moszkvába, megváltozott a történet. Azt kérte, beszéljünk magyarul, hogy ne felejtse el a nyelvet. Mi akkor Nagymuzsalyban laktunk. Az egy kis falu Beregszász mellett. Az iskola Beregszászban volt, ingáznom kellett. A gimnázium után bekerültem a színművészetire.

A gimnáziumot hol végezte?

Amikor édesapámék megkapták a debreceni színházat, pár hónapot jártam az ottani Ady Endre Gimnáziumba, ahol szembesültem a magyar iskolarendszerrel. Három hónap alatt 250 igazolatlan órám lett, ami egész évre lett volna elegendő. Visszakönyörögtem magam a beregszászi gimnáziumba, amely egy domboldalon áll, hátul szőlőheggyel, óriási erdővel. Ott igazán elememben éreztem magam. Nagymuzsaly még fontosabb hely az életemben. Édesapám ott született, a nagyszüleim ott élnek, a gyerekkoromat lényegében náluk töltöttem. Nekem a nagymamám a példaképem, ő olyan erővel van jelen az életemben, mint az édesanyám. Engem az ottaniak, az egész közösség a tenyerén hordozott. Rengeteg szép, életre szóló élményt kaptam tőlük. Onnan a derű, amely kódolt lehet nálam, a természetemben.

És Moszkva? Ogromnaja ljubov, hatalmas szerelem?

Nem szeretem Moszkvát. Amikor ott vagyok, hirtelen még az orosz költészet iránti rajongásom is szertefoszlik. A falunkban kamaszkoromban mindenki magyarul beszélt. A háború óta sok lett az ukrán. Bejöttek. Már nem hallok annyi magyar szót, mint hét évvel ezelőtt. Oroszul jól beszélek, de az iskolában az ukránt kellett tanulni. Tizenöt éves voltam, amikor bevezették, hogy ukránból is kötelező érettségizni. De a tanárok sem tudtak ukránul. Ungvár, Munkács elveszett. Ott már alig-alig van magyar szó, és Beregszászon is megváltozott a helyzet. Katonának kellett volna menni, jött a behívó, elvették az útlevelemet, egy hónapig otthon kellett maradnom. Ott ragadtam. Nem jöhettem vissza az egyetemre. Le kellett fizetnem a rendőröket.

Marton Lászlónak, aki osztályvezető tanára volt az egyetemen, ez a kedvenc története.

Elmondták, hogy a titkárnőnek milyen konyakot vegyek, hogy soron kívül juthassak be a rendőrfőnökhöz. Átadtam a konyakot, helyére tette, és hallottam, ahogy összekoccantak az üvegek. A beszélgetés után még 200 dollárt is oda kellett csúsztatni, hogy elinduljon a folyamat, az útlevelem visszaszerzése. Miért akarok ilyen gyorsan útlevelet? – kérdezték. Színésznek tanulok, mondtam. – És jó színésznek? – érdeklődtek. Azt nem tudom, mondtam. – És miket tud? – kérdeztek. Szívesen szavalok valamit, ajánlottam. – Nem kell, azt én is tudok – mondta a rendőrfőnök. Magyarul beszéltünk, ő kapta a pénzt. Finoman a kezébe nyomtam. Azt mondta: – Nem most kellett volna! – Hát mikor? – kérdeztem. – Nem tudom – felelte. Még nem voltam ugyanis tizennyolc éves, amikor hazamentem, és amint átléptem a magyar–ukrán határt, be is vonták az útlevelemet. Három-négy hónap múlva, tizennyolc évesen pedig vittek volna katonának. Nehéz vizsgáim vannak, vissza kell mennem Budapestre, mondtam. – Nem lehet! – közölte a rendőrfőnök. Nem számoltam ezzel a helyzettel. Egy hónapig tartó procedúra volt, mentem mindenhova, hogy megkapjam az ukrán, felnőtt útlevelemet. A beszédvizsgára már sikerült visszaérnem. Tizennégy-tizenöt éves koromban egyébként már szondázták, hogy alkalmas vagyok-e katonai szolgálatra. Futni kellett, vért vettek, de mindig csak az első két fiútól, mert nem volt annyi tű, így papíron a többinek is ugyanolyan lett a vércsoportja, mint az első kettőnek. A vége az lett, hogy az utazásaim miatt papírt kellett kérnem az orvostól, hogy olyan erős hátgerincferdülésem van, hogy nem mehetek katonának. Ez a papír aztán mindent megoldott.

Azóta szabadon utazik. A múlt nyáron Viktor Rizsakov, a moszkvai Mejerhold Központ vezetőjének felkérésére Molnár Ferenc Liliom című darabját vitte színre huszonéves orosz színészekkel.

Rizsakov osztályával négyszer találkoztam a kaposvári nemzetközi nyári színházi táborban, s mivel nagyon jó kapcsolat alakult ki köztünk, ők szólítottak meg, hogy csináljunk közösen egy előadást. Ehhez adott teret Rizsakov az ő színházában, ahol Szűcs Nelli, a beregszászi társulat egyik alapító tagja, ma a budapesti Nemzeti Színház egyik vezető színésze tolmácsként is segített a darab színrevitelében. Nelli ugyanis nagyon jól beszél oroszul.

Az előbb azt mondta, nem szereti Moszkvát. Miért nem?

Nagyon nehezen mozdulok. Annyit utaztam már eddig is a Kárpátalja–Magyarország vonalon, hogy már nem szívesen utazom. Utálok repülni, utálom a határokat, nyaralni sem megyek a világba, inkább Nagymuzsalyra vagy a Balatonra. Ettől a moszkvai utazástól is féltem tavaly nyáron. Ki is alakult egy hasgörcsöm, mert azt gondoltam, ezt most biztos nem élem túl. Le akartam mondani az egészet, hogy ne kelljen utaznom. De amikor már ott vagyok, az hatalmas élmény. Az orosz embertípus mindig nagy hatással van rám, nagyon szeretek elmerülni a pravoszláv kultúrában, de ha választani lehet, akkor inkább Szentpéterváron és nem Moszkvában. Olyat, hogy az édesanyám révén Moszkvába húz a szívem, egyáltalán nem érzek. Én már Budapesten vagyok otthon. Moszkva élhetetlen városnak tűnik, Szentpétervár kellemes hely. Ott jobban el tudnám képzelni magam.

Erős, szuverén egyéniségnek látom.

Mindig a saját utamat jártam.

„Úgy létezik a szakmában, hogy állandó nyomás van rajta – nyilatkozta nemrég az édesapja. – Az elején eldöntöttük, hogy ahol én vagyok igazgató, ott nem lesz társulati tag, de ezen túl nem szóltam bele, hova megy.” Hogy érzi magát, amikor vendégként a Nemzetiben játszik?

A Körhintával tartoztam az édesapámnak. Az az egyetemi éveim alatt volt, ő rendezte az előadást. Azzal be is fejeztem volna a Nemzetiben való szereplésemet, de Viktor Rizsakov hívott kétszer és Zsótér Sándor is kétszer. Zsótérnak rengeteg mindent köszönhetek az egyetemi évekből, elmondani sem tudom, mennyit tanultam tőle. Rizsakov meg szakmailag a példaképem. Tehát egyiküknek sem mondhattam nemet. De ez a sorozat ezzel véget is ért. Szabad voltam, sehova nem kötött szerződés. Igazából egyetemista koromban éreztem annak a súlyát, hogy a Nemzeti élén áll az édesapám. Már nem foglalkozom ezzel.

Okozott valamiféle dilemmát, hogy leszerződjön a Vígszínházhoz?

Nem, mert őszintén kötődöm a Víghez. A tanáraim, Marton László és Hegedűs D. Géza nagyon erős hatással voltak rám. Az első előadás, amit Budapesten láttam, a Ványa bácsi volt a Vígben. Marton László rendezte. Az egyetem után jött a nagy dilemma, hogy szeretnék-e társulathoz menni. Akkor úgy éreztem, inkább rendezek itt, ott, amott, ami meg is történt, aztán csak a Vígszínházból jött felkérés, és ma már elmondhatom: szerencsés feladatokkal kerültem a társulathoz, és jó ide tartozni.

Huszonévesen a drámairodalom legsúlyosabb darabjaival küzd. Nem lehet, hogy lélekben egy kicsit koravén?

De igen. Az összes hozzám közel álló ember ezt mondja. Már az egyetemen beállt egy rendszer az életemben, és amilyen intenzíven él itt az ember, szüksége van bizonyos időközönként megmászni ilyen hegyeket. Ezek olyan anyagok, amelyekkel jól lehet bemutatkozni, érdemesek arra, hogy megküzdjünk velük, és le lehet fordítani őket magunkra. Mondanivalójuk van. Még a Liliomfiról is ezt gondolom, nemcsak az Iván, a rettenetről, A félkegyelműről vagy a Woyzeckről. Valamilyen szinten mindegyik választásom tudatos volt. Nyilván eljön majd annak az ideje is, amikor más fog érdekelni. Csodálom azokat az embereket, akik tíz éve havi rendben csinálják ezt. Évi négy bemutató! Én is egyik munkából a másikba megyek, de lehet, hogy ez majd meg fog változni. Most nagyon inspiráló. Rengeteg energiát kapok ezektől az anyagoktól.

Színészi feladataival milyen utakat jár be?

Eddig nem volt olyan szerep, amelyet ne élveztem volna. Minden feladatot az tesz izgalmassá, hogy kivel dolgozom, ki rendezi a darabot.

Édesapja fejében annak idején az is megfordult, hogy Viktor Rizsakovhoz küldi tanulni Moszkvába. Ment volna?

Két variáció volt, amikor érettségiztem. Otthon maradok, és a beregszászi színházban leszek, közben megtanulok oroszul, hogy ezen a vonalon mehessek tovább. Az édesapám Kijevben végzett, rá nagy hatással volt az orosz kultúra, az orosz színház. Tényleg nagyon szerette volna, ha engem is hasonló mértékben ér ez a hatás. De én úgy döntöttem, és a mai napig nem tudom, miért, Budapesten próbálom meg a színművészeti egyetemet. Egyedül készültem fel, nem akartam, hogy bárki segítsen. Nagyon csalódott lettem volna, ha nem vesznek fel. Semmi más tervem nem volt. A bátyám kísért el a felvételire, és volt ebben valami sorsszerű. Mindketten abból a színházi közegből jöttünk, ugyanabba a gimnáziumba jártunk, és mégis más lett az utunk. Az enyém a színház, az övé a matematika.