Egy angyalarcú gyilkos igazsága

Bernard-Marie Koltés, a szenvedélyes életű, 1989-ben, 41 évesen elhunyt francia drámaíró, színházi rendező világszerte játszott darabját, a Roberto Zuccót állítja színpadra kiváló cseh színészekkel. Az egyén és a társadalom problémás viszonyáról szóló dráma címszereplője egy angyalarcú, körözött bűnöző. Egy ok nélkül lázadó, láthatatlanságra vágyó fiatalember, aki arra a kérdésre, hogy kicsoda ő, azt feleli: „Gyilkos vagyok, az a foglalkozásom, hogy embereket öljek.” Öl is. Előbb az apjával, aztán az anyjával, majd egy rendőrrel és egy gyerekkel végez. Pedig érzékeny, intelligens ember. Csak éppen tagadja az élet értelmét.

Az erőszak apoteózisa Koltés drámája. Megöllek téged címmel 2001-ben Cédric Kahn rendezésében francia–svájci koprodukcióban megrázó erejű játékfilm készült belőle. Roberto Zucco alakját az író egy huszonhat éves velencei sorozatgyilkosról mintázta, akit tíz évig kezeltek egy lelki betegek számára fenntartott Reggio Emilia-i gyógyintézetben, ahonnan sikerült megszöknie, gyilkosságai miatt azonban már nemcsak a hazájában, hanem Svájcban és Franciaországban is első számú közellenségként üldözték. Koltést, mint a brutalitás, a szeretetnélküliség, a tragédiába torkolló kiábrándultság kiváló ábrázolóját, az elveszett egzisztenciák lelki társát, a 20. századi drámairodalom egyik legrejtélyesebb alakját az ún. újmodern kegyetlen színház egyik meghatározó szerzőjeként emlegetik Európa-szerte. Magyar színpadon a Roberto Zuccóból elsőként Vidnyánszky Attila rendezett sokkoló erejű előadást Trill Zsolttal a főszerepben 2003-ban, az Új Színházban. Ezt az előadást többször is látta ifj. Vidnyánszky Attila, aki azóta készült a darab megrendezésére.

„Gyerek voltam, tízéves, amikor édesapám rendezését láttam, amire ma már csak foszlányaiban emlékszem. Maga az anyag nagyon közel áll hozzám. Az utóbbi pár évben, főleg a Woyzeckkel való találkozásom óta, már többször színre akartam vinni a művet, de ahol eddig megemlítettem, hogy ez milyen izgalmas anyag, ott mindig az volt a válasz, hogy túlságosan sötét, túlságosan komor. Érdekes mód én egyáltalán nem érzem benne azt a fajta sötétséget, ami miatt most nem vállalják sok helyen. Nagyon örülök, hogy Michal Dočekal, a Prágai Városi Színházak művészeti vezetője igent mondott az ajánlatomra.”

A március közepétől zajló próbák elején ifj. Vidnyánszky Attila arra figyelmeztette színészeit, a címszerepet alakító Zdeněk Piškulát (Jan Svěrák Három fivér című filmjének egyik főhősét), a szerelmét megformáló Kateřina Marie Fialovát (Nővérkék, Kék kód, Rendelő a Rózsakertben) és a többieket, hogy ha folyamatosan a drámát keresik a színpadi szituációkban, azzal a saját munkájukat nehezítik meg. De ha vígjátékként kezelik a darabot, akkor nem ragadnak bele a tragédiába, ami valóban végigvonul a történeten.

„Van valami felszabadító érzés abban, ha az ember elfogadja saját magát. Még Roberto Zucco esetében is, aki ugyan több szörnyűséget elkövet, de abban a rendszertelenségben, amelyben él, és ahogy gátlástalanul van jelen az egész történetben, ott a szabadságvágy. A nézőket ez nyilván nemegyszer taszítani fogja, és ez rendjén is van, Zuccónál azonban ez valamiféle euforikus állapottal jár. Úgy érzi, bárhol, bárkivel, bármit megtehet. Koltés darabjában elsősorban az a kérdés foglalkoztat, hogy mit tehet meg ma egy ember, mit engedhet meg magának, meddig mehet el a szabadságában, és hogyan kellene élnie? A gyilkolni akarás, a gyilkolási vágy a mi társadalmunkban abszolút elítélendő, de vannak olyan társadalmak, olyan filozófiák, ahol egészen másképp viszonyulnak ehhez a kérdéshez. Mi ezt természetesen elutasítjuk, ítélkezünk egy helyzeten. Az én feladatom viszont az, hogy megtaláljam a gyilkos igazságát. Ami nyilván lehetetlen, de mégis rendezői feladat.”

Az abszurditástól és felfokozott szenvedélytől fűtött darab különleges nyelvezetét speciális jelbeszéddel hangsúlyozza a rendező. Ezt a koreográfus, Nagy Péter István „hozza be” az előadásba.

„Már a Woyzecknél is valami hasonlót éreztem – mondja ifj. Vidnyánszky Attila. – Az is olyan töredezett jelenetekre van bontva, és mindkét darab a főhős szemszögén keresztül mutat meg egy történetet. És akárcsak Büchnernél, Koltésnél is úgy éreztem, fel vagyok jogosítva arra, hogy ha formailag hozok egy erős döntést, akkor igenis instrukció a szerzőtől, hogy gondoljak arra is, hogy gesztusokon és dalokon keresztül hogyan mutatkozik meg Zuccónál az elvágyódás, a kiszakadni akarás, ami bele van írva a darabba. S mivel Péterrel már dolgoztam egyszer, biztos voltam benne, hogy ez neki való feladat.”
Hogy milyennek látja az előadás színészeit?

„Csodálatosak. Nagyon nagy élmény egy idő után felismerni, hogy a színház mindenhol ugyanolyan, erős módon ugyanarról szól, még ha nem is beszélünk közös nyelvet. Azt látom, hogy egy gesztus, egy nézés mindenhol, mindenkinek ugyanazt jelenti. Az pedig, hogy idegen helyen, eddig ismeretlen közegben dolgozom, sokkal inkább felszabadító és inspiráló, semmint gátló tényező számomra. És nemcsak azért, mert nyitott a színházi közeg, és nyitottak a színészek, hanem mert jó érzés kiszakadni abból a megszokott rendszerből, menetből, amelyben tíz éve dolgozom.”

Prágában a próbák épp azokban a hetekben zajlanak, amikor Budapesten még zárt a színházi rendszer. Ebben a rendkívüli helyzetben dupla öröm a munka a kivételes tehetségű színházcsináló számára. S bár az előadás április 18-án már bemutatható lenne, a premierre várhatóan a nyáron kerül sor.

„Prága sokkal többet jelentett számomra az elmúlt hetekben, mint menedékhelyet. Még mindig bennem van ugyanis az a fajta vívódás, amelyet a vírushelyzet szült, hogy mit jelent az életemben a színházi munka, miért és hogyan csináltam eddig, és hogyan kell csinálni ezután. Az pedig, hogy a sors ebben a helyzetben is lehetőséget adott a rendezésre, jelzés is számomra, hogy ne adjam fel, ne távolodjak el attól, amit olyan nagyon szeretek. Ha minden úgy alakul, ahogy ezzel az előadással tervezem, akkor elmondhatom, új bizonyosság nyert teret az életemben. Hogy történhet bármi, még a legnehezebb időszakban sem szabad eltávolodnom a színháztól.”