Jelek fenyegetettségben

Performance Európa színpadánBalassa Tamás felvételeA Dolán György által kínált időutazásból a múlt és a jelen kultúrájának összefonódását figyelhetjük meg, az ősi kultúrák és jelenünk kultúrájának összefüggéseit. Az utazás első állomását a Líbiában született és a líbiai hatásra alkotott munkák jelentik, amelyek különleges homoktechnikával készültek: az akrillal megfestett alapra homokréteg kerül, amellyel egy titokzatos homályból kibomló, archaikusnak tűnő kép formálható. Dolán György öt évet töltött Líbiában, ahol az archaikus őskultúrákat tanulmányozta. Megközelítőleg háromszázezer kilométert tett meg ősi leleteket, barlang- és sziklarajzokat kutatva. „A nyolcvanas, kilencvenes években festett képeimnek a formavilága abból az őskultúrából indul ki, de stilizálással európaibbá tettem az ábrázolt figurákat” – mondta. Az akrillal és homokkal alkotott archaikus látványt a Szaharában talált ősi leletek, az ősember által faragott nyílhegyek, dárdahegyek, kések, kaparók, ökölkövek egészítik ki, mintegy hitelesítve a művészi képzelettel megidézet múltat. „Ezek a képeim az emberi élet és a kultúra folytonosságát mutatják, azt, hogy a ma embere azt az utat folytatja, amelyet az ősember kigyúrt.” Dolán azokkal az ősszimbólumokkal utal a folytonosságra, amelyek bizonyos stilizálást követően változtak ugyan, de ma is megvannak. Az egyik képen a Szaharában talált leletek – nyíl- és dárdahegyek – között töltények is vannak: ezek mai korunk durvaságára utalnak. „Az ősember elsődlegesen vadászatra használta a nyílhegyeket, a mai ember a fegyvereket, pontosabban a töltényeket, amelyek stilizált formavilágukkal nagyon hasonlítanak a kőfegyverekhez, inkább öldöklésre használja.”

A durvaságot több objekt és térinstalláció is demonstrálja: gyermekkocsi-aljra állított töltény, homokba szúrt töltényhüvelyek, rakétamodellek. Olajoshordókból készült hirdetőoszlop, amelyről újságkivágások adják tudtára országnak-világnak a híreket, hogy „Bagdad felé araszolva”, vagy hogy „Bekerítették Bagdadod”. Az agresszivitást ijesztő nyersességében fejezi ki a kiállításteret elosztó, zöld-barna színű katonai álcaháló, amely – az emberi test közeledésének érzékelésére – golyózáport imitál. „Mivel hosszú időt töltöttem a mohamedán világban, ahol ma is barátaim vannak, folyamatosan figyelem azokat a történéseket, amelyek érintik őket és a kultúrájukat, s ezekre installációkkal reagáltam.” A kiállításnak a problémák hátterét megvilágosító, leginkább szókimondó darabja a homokmasszából (bizonyos szilárdító eljárással) készített kád-sorozat. A homokkádak – melyek mélyén sumér, türk, perzsa jelek láthatók – olajjal vannak megtöltve. „Ezzel a munkámmal azt akartam kifejezni, hogy a problémák felhalmozódása az olajjal van összefüggésben. Hogy mai világunk középpontjában az anyagiasság áll, vagyis mindent a pénzen keresztül próbálunk felfogni. Az olaj pedig folyékony pénz, bármit tönkre lehet tenni érte, kultúrákat is. Ugyanerre a materiális felfogásra épül az Európai Unió is. Habár vannak gyönyörű ideák a nemzeti kultúrákról meg egymás megértéséről, az anyagiakért folyik harc elsősorban.”

Ezt a gondolatot fejezte ki a mosonmagyaróvári kiállítás megnyitóján bemutatott performance is. Az események egy – az európai színteret jelképező – pódiumon zajlottak. Az akció testfestéssel kezdődött, három lány és három fiú testét mázolták be különféle formákkal, motívumokkal, jelekkel. Amikor az élő festmények elkészültek, a pódiumra léptek, és bemutatták Szigeti Gábor táncpedagógus koreográfiáját. „A táncosok, akik az európai színtér eltérő kultúráit elevenítik meg, próbáltak egy rendszerben megmaradni, megférni egymással. Ez az állapot csak ideiglenes, mert amikor új tag lépett közéjük, új problémát hozott magával, s nyugtalanságot, széthúzást, majd káoszt okozott.” A színpad két oldalán és előterében egy-egy vízzel telt, nagyméretű akvárium állt, bennük egy-egy ponty úszkált. Azon a ponton, amikor a koreográfia szerint a széthúzás káoszba torkollott, egy fiút és egy lányt belemártottak a két oldalsó akváriumba. Ők egy tubusból kifolyatott festékkel beszenynyezték a vizet. A zavaros vízből aztán kifogták a két halat, amelyeket a fiú és a lány áthelyezett a tiszta vizű üvegedénybe. „Azért választottam ezt a befejezést, mert nem akartam azt sugallni, hogy a nagy káoszban az egész rendszer összeomlik. Inkább azt a reményemet fejeztem ki – ezért is választottam a halat mint keresztény szimbólumot –, hogy a féri és a nő a szeretetre vágyva kiemelkedik az anyagiak vonzásából, megtisztul, és elindul a szellemiek felé, visszatalál saját gyökereihez, kultúrájához.”