Jazznapok a háború árnyékában

Máris megmagyarázom a többes számot, előrebocsájtva, hogy semmi pénzért nem lennék fesztiválszervező, és őszintén csodálom a 80 éves Peter Lipát, aki fáradhatatlanul összetartja ezt a csapatot, és minden évben nívós programot állít össze nekünk – történjék bármi. És bizony történik is. Csak egy példa: az est sztárja előző nap valahol Franciaországban lépett fel, aztán úgy elaludt a szállodában, hogy lekéste a repülőt. A pozsonyi szervezők délben magángépet béreltek, elmentek érte, és este kilenckor a színpadra kísérték, anélkül, hogy a közönség bármit is érzékelt volna a káoszból.

Most viszont mindannyian megsínylettük ezt a borzalmas háborút, ha csak érintőlegesen is – mert ugyebár nincs értelme súlyos veszteségről beszélni Pozsonyban, a késő nyári húsz fokban. A brit The Comet Is Coming tagjai hárman három helyről érkeztek, és a pozsonyi szállodában találkoztak a koncert napján. Egy kiadós ebéd és gyors hangpróba után váratlanul közölték, hogy nem lépnek fel este, mert így kívánnak tiltakozni a gázai háború ellen. Az aznapi közönség legalább fele miattuk vett jegyet, mivel köztudott, hogy az üstökösök idén befejezik pályájukat, külön utakon folyatják. Ez lett volna a legutolsó koncertjük. És emiatt dupla nyomás nehezedett a szervezőkre, akiknek két óra alatt kellett beugrót találniuk a headliner helyére egy olyan koncertnapon, amikor a három fellépő egyike egy bármikor megnézhető hazai csapat, másikuk pedig egy közepesen ismert zongorista-énekes (aki szerintünk inkább ügyes, enyhén hatásvadász zenebohóc).

Peter Lipa előző nap, csütörtökön a csehországi Přerovban énekelt egy jazzfeszten, és meglátta a plakáton a két nappal később fellépő amerikai Judith Hillt, aki 2021-ben, a Covid tombolásának rövid szünetében rendezett, visszafogott Pozsonyi Jazznapokon már elkápráztatta az itteni nézőket. (Írtunk is a koncertjéről lelkesen, vissza lehet keresni). Az ügynökségétől megtudták, hogy péntek délután száll le Bécsben, és onnét indul zenekarával Csehországba. Elvileg tehát felléphetnének aznap este Pozsonyban, ha ezt választják az alvás helyett. Kétórás reptéri várakozás után a Peter Lipa vezette küldöttség meginvitálta Judith Hillt és családi zenekarát Pozsonyba (a gitáros-énekesnőt japán édesanyja billentyűs hangszereken, afroamerikai édesapja basszusgitáron kíséri évek óta, csak a dobosuk nem rokon).

Önök most nyilván azt mondják, hogy „van az a pénz”, és igen, az anyagiak is számítanak, de talán inkább amiatt mondtak igent, mert legutóbb értő fülekre találtak, és tomboló sikert arattak Pozsonyban. Ráadásul a Comet-rajongók is kiegyeztek ezzel az opcióval, alig néhányan éltek a műsorváltozás okán felkínált jegyvisszaváltás lehetőségével, azaz Judith Hillt telt ház fogadta.

Ezzel azonban nem értek véget a szervezők megpróbáltatásai: a szombat esti headliner, Kamaal Williams brit zongorista, az álomszerű, repetitív kompozíciók mestere, aki előző nap még Amszterdamban játszott, másnap lefújta teljes európai turnéját a gázai háború elleni tiltakozásul. (Mondom, semmi pénzért nem lennék fesztiválszervező, akkor sem, ha idén csak takaréklángon fűthetek, és főzés helyett át kell szoknom a nyers kajára. Ha kíváncsiak a személyes véleményemre azzal kapcsolatban, mit engedhet meg magának egy nemzetközi sztár, és mi az, ami már nem elegáns, holnap elolvashatják egy másik rovatban, mert ez itt egy fesztiváltudósítás).

Kamaal Williams helyére a Jeff Lorber Trio ugrott be, akik előző nap játszottak a přerovi fesztiválon, és pont volt egy szabad estéjük. Aki ismeri ezt az amerikai zongoravirtuózt, nyilván elégedetten sóhajt fel. Én a magam részéről jobban örültem volna Jeff Lorbernek a három hónappal ezelőtt kinyomtatott plakátokon, mint Kamaal Williams-nek, mert jobban tisztelem a műfaj hagyományait, mint az újonnan kikiáltott fúziós messiásokat. Ráadásul idén egyetlen oldschool jazz-muzsikus sem szerepelt a pozsonyi fesztivál eredeti programjában, úgyhogy ez a trió simán belefért. A basszusgitárosuk a Yellowjackets egyik alapítója, dobosuk az Earth, Wind and Fire-ban kezdett, az utóbbi hat évben pedig Eric Claptonnal turnézott, szóval mit akarunk még?!

A harmadik nap zökkenőmentesen zajlott, a sztárvendég a Kokoroko zenekar volt, vagyis össznépi táncmulatsággal zárult a fesztivál. Ennek azonban már nem lehettem szemtanúja, csak a YouTube-videók alapján igyekszem elképzelni a hangulatot, mert abban az órában másfél kilométerrel arrébb, az MMC klubban ugráltam szét a legjobb tornacipőmet egy ukrán zenekar, az Antytila koncertjén. Ők egyébként a háború előtt stadionokat töltöttek meg odahaza, most meg ukrán menekülteknek játszanak világszerte, ugyanazzal a profizmussal és lelkesedéssel. (Hamarosan róluk is lesz szó).

Az egész dzsembori legpozitívabb meglepetése számomra a hazai Triple Jump volt, amelyben a komáromi (pontosabban örsújfalui) Hodek Dávid dobol, Michal Bugala gitározik és Richard Csino basszusgitározik és billentyűzik. Igazi örömzenét hallhattunk három fiatal, ám immár rutinos muzsikustól, akik bátran keverik a funk és a jazz elemeit, kísérletezve, élvezkedve, kalandozva, sőt itt-ott Dávid is dalra fakad a dobok mögött, ami lehetne vérciki is, de az az igazság, hogy nagyon jól áll neki. Ő volt egyébként a fesztivál történetének eddig egyetlen olyan hazai szereplője, aki két egymást követő estén is színpadra állt – pénteken (ugyanabban a fehér nadrágban) ütőhangszerezett Reuben James koncertjén...