A jazz és rokonai Pozsonyban

Ez a fesztivál a maga műfajában Európa legrégebbi jazzünnepei közé tartozik, sőt, a szervezők szerint nincs ennél régebbi a kontinensen. Az idei volt a 49. évfolyam, vagyis sűrűn benne jártunk még a szocializmusban, amikor két fiatal zenész, Peter Lipa és Pavel Daněk gondoltak egy merészet, és elkezdték „becsempészni” Pozsonyba a világsztárokat. A kommunista párt nálunk is üldözte a lázadó rockereket, a jazzelőadókat azonban nem tartották veszélyesnek vagy csak nem törődtek ezzel a műfajjal. Paradox módon az első komolyabb döfést huszonöt évvel a rendszerváltás után kapta a rendezvény, amikor „aljas nyereségvágyból” ledózerolták a pozsonyi PKO-t, melynél ideálisabb helyszínt azóta sem találtak a szervezők.

Ezt a mostani A4 Stúdió nevű hangárt, ahol legggyarkrabban tévéműsorok felvétele zajlik, jól be lehet ugyan hangosítani, a koncertek közti szünetekben azonban akkora a zsúfoltság a kis előtérben, hogy nehéz eljutni a büféig és a CD-árusig. Bizony, a jazz-rajongók többsége még ragaszkodik a hagyományos hanghordozókhoz, és a legendás Dr. Horák lemezbolt alaposan felkészült: az általános kínálaton felül minden idei fellépő szinte teljes életművéhez hozzá lehetett jutni. Sőt, igazi ritkaságok is lapultak a dobozokban, egy sör és egy hamburger áráért. A normális (vagy kevésbé éhes-szomjas) emberek amúgy sem a büfét választják ilyenkor.

Ezt az egyet leszámítva az ár-érték arány kiválónak bizonyult a Jazzáky-n: kilencven euró volt a háromnapos sima – azaz nem VIP – bérlet, és mivel minden este három formáció lépett fel, egy koncert tíz euróba jött ki a nézőknek. Ezt csak a miheztartás végett mondjuk, hogy össze tudják vetni egy-egy rocksztár stadionkoncertjének jegyáraival. Egy tízessel drágábbak voltak a számozott ülőhelyek, de ezek nem feltétlenül kínáltak jobb rálátást a színpadra, mint a szabadon elfoglalható székek. Aki időben érkezett, akár az első sorban is ülhetett mindhárom estén – nem mintha dicsekedni akarnék. A bársonykorláttal leválasztott VIP-széksorok pedig a terem végében kaptak helyet – ilyesmit még sehol nem láttam, de nagyon tetszik, hogy így megkönnyítették számukra a korlátlan fogyasztást. (A szép emlékű PKO legcsúnyább látványa volt az ilyen-olyan szponzorok képviselőinek fenntartott szektor, amely általában végig üresen maradt, miközben a jazzrajongók a terem szélén, vagy a középső folyosón tipródtak egymás hegyén-hátán. Lám, milyen flottul megoldható ez a probléma, mindenki örömére!)

De nézzük a szerintünk legjobb koncerteket. Idén a vasárnap tűnt a legerősebbnek, mert két világsztár is csak ezen a napon tudott fellépni Pozsonyban: az amerikai Bill Frisell gitármágus és a francia Richard Galliano harmonikamágus. Peter Lipa elárulta, hogy sokáig gondolkodtak, melyikük legyen a „headliner”. Végül a Piazzolla-dalokat jazzesítő Galliano trióját hagyták a legvégére, ami jó döntésnek bizonyult, mert Bill Frisellék első száma 47 perces volt, a második 16 perces, a tomboló közönség által kikövetelt ráadás pedig 12 perces. Varázslat zajlott a színpadon, a négy zenész (Bill Frisell, Greg Tardy szaxofonos, Gerrald Clayton zongorista és Jonathan Blake dobos) teljesen belefeledkezett a játékba. A jazz minden színárnyalatát felvillantották, mintha egy hosszú csavargásra hívnának minket, vagy beengednének a próbatermükbe.  „Van, aki horgászni jár a barátaival, mások zenélni szeretnek együtt” – foglalta össze frappánsan a történteket a 81 éves Peter Lipa, aki idén is vállalta a konferanszié szerepét, sőt vasárnap énekelt is egyet a hazai Ajdži Fluidet zenekarral.

Peter Lipa olyan, mint egy jó tanár. Szinte észrevétlenül oktat minket, és tényleg fontos neki, hogy minél többet megtudjunk erről a műfajról. Tulajdonképpen ezt csinálja 49 éve, úgy állítja össze a jazznapok programját, hogy minél változatosabb legyen a kínálat. Követi a trendeket, a manchesteri GoGo Penguin trió például már nyolc évvel ezelőtt fellépett a pozsonyi fesztiválon (na jó, a gyerekei hívták fel Lipa figyelmét rájuk, de akkor is...). Ez a zongora–bőgő–dob formáció azért különleges, mert új alapokra helyzete a jazztrió fogalmát.

Minden zeneszerzői ambíciókat dédelgető, saját zenekarra vágyó zongorista, akinek nincs szüksége fúvósokra, egy bőgősben és egy dobosban gondolkodik. Ezek a manchesteri srácok azonban mindhárman aktívan közreműködnek a zenefolyamban, a számok egy-egy fülbemászó, repetitív dallam köré szerveződnek, amely ugródeszkaként szolgál a későbbiekben mindhármuk számára. A beavatottak tudják, a többieknek elmondom, hogy új dobossal, új lemezkiadó égisze alatt és finoman frissített új hangzással vágtak neki ennek az évnek. Dalaik ritmikája némileg változott, és a kritika lelkesen fogadta a tavasszal megjelent új, sorrendben hatodik albumukat, amelynek címe sokatmondó: Everything Is Going to Be OK. A koncerten a régebbi számok is másfajta értelmezést kaptak, mintha egy hangzásbeli re-starton esett volna át a zenekar. Szóval hajrá, pingvinek!

Richard Galliano harmonikaművész egy korszakos zseni. Ha bárkinek (na jó, azért nem egészen) feltennénk a kérdést, hogy ki a földkerekség legismertebb jazz-harmonikása, feltehetően az ő nevét mondanák legtöbben. Neki is elegendő egy trió, de nem szab gátat a többiek tehetségének sem. Adrien Moignard például egészen zseniális gitáros, nem is értem, miért nem önállósult már...

A szombat este sokak számára legnagyobb meglepetése egy brazil énekesnő volt. Bia Ferreira tizenhárom évesen jött rá, hogy vélhetően leszbikus. Szülei lelki pásztorok, templomi kórusvezetők, akik majdhogynem kitagadták lányukat. Bia azonban mostanra a zene segítségével saját templomot épített magának. Ő volt a pozsonyi jazznapok legszimpatikusabb, legtöbbet kommunikáló előadój. Portugál refréneket tanított a közönségnek, és arra biztatott mindenkit, hogy mosolyogjon, iktassa  ki mindennapjaiból a negatív energiákat, és fogadja el a másikat olyannak, amilyen. Persze mindez közhelynek tűnhet így leírva, de ez a 31 éves gitáros dalszerző-énekesnő, aki szintén egy trióval érkezett, abszolút hihetővé tette mondandóját, amelyet soul-funk-rap elemekkel tarkított. A koncert végén bevallotta, hogy kissé tartott ettől a fellépéstől, mert ritkán hívják őt  jazzfesztiválra. A pozsonyi közönség azonban vette a lapot és állótapssal köszönte meg az élményt.

Összességében elmondható, hogy ez a stílusokat lazán kezelő rendezvény elevenebb és izgalmasabb, mint valaha. Ráadásul a szervezők teret adnak a legígéretesebb hazai előadóknak is – akikre most nem maradt hely, pedig megérdemelnék. Kíváncsian várjuk, mivel rukkolnak elő Peter Lipáék jövőre, az ötvenes jubileum alkalmából.