Itthon művésznő, külföldön szolga

Csinos, középkorú, háromgyermekes családanya ül velem szemben egy kisváros kávézójában. Éveiből szemrebbenés nélkül letagadhatna akár egy évtizedet is, de megkér, ez nevével egyetemben maradjon titokban, bár sejti, a történet alapján sokan ráismernek majd. Ránézésre törékeny nőnek tűnik, valójában kemény fából faragták.

– Kicsi gyermekkorom óta meg akartam mutatni valamit magamból, valahogy szerettem volna elérni, hogy felfigyeljenek rám – kezdi regénybe illő élettörténetét. – Diákkoromban értettem meg, mi az a furcsa érzés, ami kicsi korom óta bennem mocorog: egy nagyon erős belső vágy a színpad után. Mivel azonban félénk, visszafogott gyerek voltam, arra vártam, hogy hívjanak, bátorítsanak: meg tudod csinálni. De mert nem hívtak, én pedig nem mertem jelentkezni, így esélyem sem volt dobogóközelbe kerülni. Igaz, kórustagként álltam néhányszor színpadon, de gyerekszereplőként soha. Amit iskolásként hiába vártam, az túl a huszadik életévemen adatott meg, amikor már férjezett asszony voltam. Hívtak egy színdarabba, és én örömmel mondtam rá igent. Az első perctől kezdve gyönyörűséget jelentett a színház, de tudtam, a nagy álmom, hogy egyszer igazi színész leszek, már nem valósulhat meg. Az első premierem idején már volt két apró gyerekem. Több mint két évtizedig játszottam műkedvelőként színpadon, időnként profikkal alakítottunk csoportot, zenés, szórakoztató műsorokkal jártuk a vidéket... Később, amikor a barátnőm hazakerült a kassai Thália színháztól, zenés, mesés gyermekműsorokat tanultunk be, és azokkal léptünk fel itthon és Magyarországon. Mivel nekem soha nem a hírnév hiányzott, hanem az önkifejezés valamilyen formája, teljesen kielégített, hogy a gyerekektől mindig olyan kellemes élményekkel tértem haza, amelyek egy életre elkísérnek. Nagy sikereket értünk el itthon is, de azt hiszem, az igazi, az őszinte szeretetet idegenben kaptuk – mondja kicsit elérzékenyülve.

Kultúra vagy megélhetés

Kortyol a teából és érdeklődve tekint körbe a helyiségben, de gondolatai nyilván a régmúltban járnak, talán újra átéli a gratulációkat, a tapsviharokat... Ismerve pályafutását kívülállóként én másképpen vélekedem sikereiről, mint ő. Szerintem imádta a hazai közönség, és nem csak külföldön voltak igazi nagy sikerei, hanem idehaza is. A kilencvenes években országos elismerében is részesült, a komáromi Jókai Napokon előadói díjat kapott. A díj azonban csak egy pillanatig tette boldoggá, mert a kitüntetés után még magasabbra tette maga előtt a mércét. Szeretett volna még többet megtanulni a szakmából, új rendezőkkel megismerkedni, igényesebb szerepeket kapni... Ehelyett újabb gyereket szült, és túl a második váláson tavalyelőtt elérkezettnek látta az időt, hogy válasszon a kultúra és a megélhetés között.

– Az idő elrepült fölöttem és úgy gondoltam, ha eddig nem sikerült emlékezeteset alakítanom a színpadon, ezután egyre kevesebb az esélyem rá – folytatja kis szünet után. – Úgy éreztem, váltanom kell, a kultúrából nem lehet megélni, és a gyerekek ellátása, iskoláztatása szempontjából szükség van, szükség lesz a biztos anyagi háttérre. Kinéztem magamnak egy külföldi munkát, de kiderült, ahhoz, hogy azt megkaphassam, tanulnom kellett nyelvet és elvégezni egy ápolói tanfolyamot. A feladathoz még elég erősnek éreztem magam, pedig egy bizonyos kor után egy új nyelv elsajátítása óriási erőfeszítést igényel. Az mind semmi volt ahhoz képest – sőt leglidércesebb álmaimat is felülmúlta az a valóság –, amibe az első ausztriai munkahelyemen belecsöppentem. Idős embereket gondozok, naivan azt gondoltam, ha jóindulatú, segítőkész leszek, valahol majd ezt kapom vissza is. Az élet során azonban sajnos sokszor megtapasztaltam már, hogy ez bizony nincs így, a szeretetet az ember legtöbbször nem onnan kapja vissza, ahova adja. Az idős emberekkel nagyon nehéz bánni: betegek, kicsi a tűrőképességük, és nem biztos, hogy mindegyikük elfogadja egy idegen segítségét. Nyolc hónapig egy olyan idős hölgynél dolgoztam, aki a szó szoros értelmében kiutált a házából. Pokoli helyem volt, de összeszorított fogakkal tűrtem a megaláztatásokat. Váltóműszakban dolgoztunk és dolgozunk ma is, ami azt jelenti, hogy két hetet kint töltök, két hétig pedig itthon vagyok. Sokszor lelkileg összeomolva jöttem haza. Nyolc hónap után megelégeltem a megaláztatásokat, és kiléptem. A következő családnál sem volt sokkal jobb a helyzetem, most vagyok a harmadik helyen, és hálát adok a gondviselésnek, amiért oda kerültem. A munkám huszonnégy órás szolgálatból áll, gyakorlatilag éjjel-nappal teljesítenem kell az idős hölgy kérését, de örömmel állok a szolgálatára, mert értékeli a munkámat. Tudod, mi jut kint gyakran az eszembe? – szegezi nekem váratlanul a kérdést, majd válaszol is rá: – A színpadról, ha lejöttem, művésznőnek szólítottak, most kint Ausztriában pedig szolga vagyok. Ne értsd félre, ezt nem panaszképpen mondom, hidd el nekem, ennél a családnál szívesen vagyok szolga is.

Mindig van remény

Amíg beszélgetőpartnerem röviden megosztja velem tapasztalatait a hazai és a külhoni emberek mentalitáskülönbségéről, lassan megtelik a kávézó. A hely igazából cukrászda volna, de az ide betérő vendégek többsége, hozzánk hasonlóan kávét vagy teát fogyaszt.

– A jövőre nézve tulajdonképpen nincs semmilyen konkrét célom, pillanatnyilag csupán a létfenntartás lebeg a szemem előtt, hogy eltartsam a családomat – mondja határozottan. – A gyermekeim már nagyok, amikor kint tartózkodom, az édesanyámmal vannak. Az életvitelem miatt sokan talán szétszórtnak tartanak, olyannak, aki belekóstol mindenbe. No, de ilyen vagyok, és tudom, a sors hamarosan újabb lehetőséget kínál majd nekem. Azt hiszem, az adott pillanatban rá fogok érezni, hogy a jelzés nekem szól. Ha túlságosan nagy lesz a kihívás, én akkor is vállalom, mert az idők folyamán edzetté tettek a próbatételek. Az újabb kihívások alatt nem a jobb kereseti lehetőségeket értem. Egyáltalán nem, mert én optimista ember vagyok, nem anyagias.

A cseléd

Polgári családoknál a múlt század elején fontos rangjelző volt a cseléd. Az első világháború előtt legalább egy mindenesre volt szükség, de a jobb módúaknál még bejáró-, mosó- és vasalónő is volt. A szakácsné, az inas, a dada vagy nevelőnő volt a legjobb módúak jellemzője. A háború után csökkentek az igények a lehetőségekkel együtt. A minimum a házhoz járó mosóné volt, a maximum pedig a szobalány és a szakácsné. Középosztálybelieknek nagyobb személyzetre ekkor már nem futotta.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?