Itt és most a szó szoros értelmében a lét a tét

Boldog diákkoromban történt (jó huszonöt éve), hogy egy beszélgetés során megkérdezte egyik unokatestvérem, aki akkor úgy 5-6 éve volt teherautó-vezető, hogy mennyibe kerül a diákok ebédjegye. Mondom: kettő hatvan. Erre ő: micsoda? S felháborodva folytatja: Akkor már tudom, mire megy a mi adónk! S én komolyan elszégyelltem magam, mert úgy éreztem, semmirekellő éhenkórász és ingyenélő vagyok, mert aki dolgozik, az öt húszat fizet egy ebédért a munkahelyén, a diák, aki pedig minden más téren is előnyöket élvez, a feléért megkapja ugyanazt az ebédet, sőt – gondoltam mélyen magamba szállva – talán még jobbat is. Naivitásomból csak a későbbiekben gyógyultam ki, s mondhatom, azután már teljesen másképp láttam a helyzetet.

Akkor, diákként még csak át sem villant az agyamon a nyugdíjbiztosítás kérdése – de hiszen ez természetes. ĺgy tehát nem tudtam, hogy az öt egyetemi évemet majdan „ledolgozott” öt évként fogják hozzászámítani a munkával eltöltött éveimhez. Amikor ezt megtudtam, diadalittasan jegyeztem meg: na, legalább ennyi! Mármint a sok hátrány mellett, ami diákként és kezdő alkalmazottként ért, úgy véltem, ez a minimum, amit megkaphat az ember azért, hogy keményen hajt az egyetemen. Unokatestvérem megjegyzése a későbbiekben többször is eszembe jutott. Például akkor, amikor huszonévesen autót vett. Aztán amikor építkezni kezdett, s két évre rá újdonsült feleségével együtt beköltözött a nyolcszobás családi házba, aztán pedig amikor sorra lecserélte a bútorokat...

Nekem huszonöt éves koromban a férjemen és pici fiamon kívül egy albérleti szobám volt, ahol dobozok helyettesítették a könyvespolcot, mert az egyetemisták kezdő fizetéséből jó, hogy ágyat tudtunk venni, lassanként egy ruhásszekrényt, majd még egy másikat. Azért, mert mi a férjemmel 24-25 éves korunkig diákoskodtunk. Eközben más fiatalok, akik akár 15 éves koruktól dolgoztak, 25 évesen már le tudtak tenni valamit – mármint anyagit – az asztalra.

Eszembe se jutott volna azon sajnakodni, hogy amíg én a tudományt szívtam magamba, más kortársaim vígan számolgatták a pénzüket. Sohasem morfondíroztam afölött, mi ér többet: a tudás vagy a pénz (mert, ugye, ez nem is kérdéses). Szóval, sose gondoltam olyasmire, hogy netán nem érdemes tanulni. Csakhogy most szó szerint a lét a tét. Ha szeptembertől tandíjat kell fizetniük az egyetemistáknak, ha megszűnik a kollégiumoknak nyújtott támogatás, s ha tudatosítjuk, hogy a „diák” fogalma a 16 éves fiatalokra is vonatkozik – s egy családban több 16–24 éves diák lehet egyszerre –, akkor mi vár ránk? Akkor hogyan mondják a szülők: csak tanulj, gyermekem, ez mindennél fontosabb!? Mondom, eszembe se jutott volna a továbbtanulás értelmén gondolkozni, ha nem hallom azt a hírt, hogy januártól az állam nem fizeti a diákokért a kötelező biztosítási összegeket, s ebből következően a tanulmányi évek nem számítanak be a nyugdíjbiztosításba. A szociális miniszter (na ez a jelző most rendkívül nevetségesnek tűnik a számomra) többek között azzal érvel, hogy az egyetemet végzett ember majdan jobban fog keresni, s előbb-utóbb behozza a lemaradást. Most komolyan nem értem, kire gondolt a miniszter: például a tanárokra, az orvosokra, szociológusokra, újságírókra, kutatókra, néprajzosokra, pszichológusokra, szociális munkásokra, népművelőkre, tudományos munkatársakra...?

A hajdani szemrehányás okozta trauma, hogy a dolgozók adóját a diákok eltartására költik, akkor oldódott föl bennem, amikor tudatosítottam, hogy nem csak magamnak tanulok, hanem az országnak, a társadalomnak, hogy szerény személyemmel hozzájáruljak ahhoz, hogy népünk műveltebbnek, szélesebb látókörűnek mondhassa magát. S most mit hallok? Fontos beosztású állami tisztviselő állítja ugyanazt, amit egykoron műveletlen rokonom állított.

Unokatestvérem a bársonyos forradalom után megvette az addig általa vezetett állami tulajdonú teherautót, s magánfuvarozó lett. Azóta négy vadonatúj tehergépkocsit vásárolt még, s fuvarozó kisvállalkozást hozott létre. Már a gyerekeinek is megvan a hatalmas családi házuk és az autójuk. A három közül egyik sem tanult tovább, de hál istennek mindenük megvan – legalábbis ami szemmel látható és kézzel fogható. Az én gyerekeim „csak” egyetemisták.