Irodalmi csemege buborékokban

Kerszkói magányában Bohumil HrabalTomáš Mazal felvételeHanta – Bohumil Hrabal Zajos magány című kisregényének hőse – akarata ellenére művelt, s miközben gondolatokkal benépesült magányban él, annyi sört megivott már, hogy egy úszómedencét és egy sor halas tartályt is meg lehetne tölteni vele. Hantát sokan szeretik. És nemcsak a cseheknél, Franciaországban is. Első jele ennek az volt, hogy Vera Cais játékfilmet forgatott Hrabal művéből Philippe Noiret főszereplésével, s most ismét a franciák vették kezükbe a könyvet. Képregényt készítettek belőle, amely pár héttel ezelőtt a cseh olvasóközönséghez is eljutott. Irodalmi csemege? Nevezhetjük annak is.

Vera Cais 1981 óta érzi magát „vírushordozónak”.

„A vírus neve Bohumil Hrabal – jegyzi meg nevetve. – A nyolcvanas évek legelején Rómában éltem, és egy frankfurti utam során megvettem a Zajos magányt. Visszafelé egész úton azt olvastam, és amikor megérkeztem a római pályaudvarra, ezt el nem felejtem soha, mondtam a barátomnak, hogy történjen bármi, én ezt a könyvet biztosan filmre viszem. Két évvel később már a forgatókönyvön dolgoztam. Közben írtam Hrabalnak, de nem válaszolt. Később megtudtam, hogy már eladta a megfilmesítés jogát. Evald Schormmal kellett volna felvennem a kapcsolatot, csakhogy éreztem, ő ezt a filmet nem fogja megcsinálni. 1987-ben találkoztam végre Hraballal, és előálltam a tervemmel, de ahelyett, hogy biztatott volna, szörnyen rám ripakodott. »Kislányom, te túlbecsülöd a képességeidet!« Én nem úgy érzem, feleltem, szerintem ezt a könyvet egyenesen nekem írta. Egészen pontosan: nekem diktálta. »Isten segedelmével, igaz?!« És felengedett, láttam az arcán, hogy szép lassan elfogad. Kártyát kért, hogy rakjuk ki, mit mutat. »Igen, ez a te filmed lesz, csak ki kell harcolnod a lehetőséget.« S akkor ismét belendültem. Elküldtem a forgatókönyv ki tudja, hányadik verzióját Prágába, és nemsokára közölték velem: Hrabal avatott rendezője, jó barátja, fogadott öccse, Jiří Menzel készül filmet forgatni a Zajos magányból. Megkerestem őt, elbeszélgettünk, és a végén még arra is rá tudtam szedni, hogy olvassa el a forgatókönyvet, mondja el, hol és mit kellene változtatni rajta. És segített sakkor is, amikor a cseh kulturális minisztérium anyagi támogatását kértem a filmhez. Levelet írt nekik, hogy ismer és bízik bennem. A főszerepre Philippe Noiret-t szemeltem ki. Iszonyú nehéz volt a közelébe férkőzni, de eldöntöttem: vagy ő, vagy senki. Elküldtem neki a forgatókönyvet, de még mielőtt beköttettem volna, kiválasztottam hozzá a lehető legordítóbb sárga fedőlapot, hogy ha az asztalára teszi, mindig arra essen a tekintete. Hat hónapig vártam a válaszára, mert hat hónapig eszébe sem jutott, hogy belelapozzon a könyvbe. De amint a végére ért, már hívott is, hogy igen, kezdhetjük, rendelkezhetek vele. Mint később kiderült: Noiret első olvasásra megszerette Hanta történetét. A Szigorúan ellenőrzött vonatokat is imádta, annak viszont csak a filmváltozatát ismerte. A forgatás során elmesélte: annyi emberséget, annyi humort és annyi költészetet, mint Hrabalnál, egyetlen francia írónál sem talált. Emlékszem, milyen mulatságos volt az első találkozásuk. Hrabal kijött a forgatásra, és meghívta Noiret-t az Arany Tigris sörözőbe. Noiret azonban nem ment el vele. Ő már akkor évek óta nem ivott, csak ásványvizet. »Kár – morgott Hrabal. – Én józanul nem tudok beszélgetni.« És elkullogott.”

A film már a múlté.

A képregény egészen friss csemege.

Összedugta a fejét három francia alkotó, Lionel Tran forgatókönyvíró, Valérie Berge fotográfus, valamint Ambre, a rajzoló, és közös munkájuk eredményeként született egy könyv, egy páratlan album, amely most nagy feltűnést keltett a cseh könyvpiacon. Ambre ugyanis, bár Hrabal nyelvén egy szót sem tudott, a buborékok szövegét egyedül írta be – csehül! De ez már a munka utolsó fázisa volt. Ezt megelőzően két évig közösen dolgoztak a képregényen. Lionel Tran hosszas keresgélés után egy eldugott kis nyomdában találta meg azokat az arcokat, amelyekre a történethez szüksége volt. Valérie Berge Lyonban járta a munkásnegyedeket, hogy lencsevégre kapja a regény Hrabal által megálmodott figuráit. Megszállottként fotózott. A legjobb arcokat aztán közösen választották ki. Ezeket rajzolta meg később Ambre, beillesztve őket abba a környezetbe, ahol Hanta mozog. A papírbegyűjtőtől egészen a söröző asztaláig.

Képregénynek ekkora sikere rég nem volt Franciaországban, írták a párizsi lapok. A kinti könyvvásárok egyik legnagyobb szenzációjaként tartják számon azóta is, Prágában már a Nemzeti Múzeumban is ereklyeként őrzik, de ugyanilyen büszke a kiadványra a cseh főváros azon kerülte is, ahol Hrabal élete utolsó éveit töltötte. Libeňben azonban szokatlan helyen állították ki: a zsinagóga falai között.

Ha ezt Bohumil Hrabal látná!...

Csakhát Bohumil nyolc évvel ezelőtt véget vetett az életének. Nem volt ez baleset, ahogy a prágai Bulovka kórház igazgatója nyilatkozta annak idején. Udvari fotósa, jó barátja, Tomáš Mazal szerint kórházi szobájának ablakán nemhogy kiesni, még kihajolni sem lehetett. Csak kiugrani. Végső elhatározással.

„Minden egyes alkalommal, amikor bent voltam nála, úgy búcsúzott, hogy a kezét nyújtotta. Megköszönt mindent, amit érte tettem. Az orvosának nem egyszer bejelentette: – Olyan vagyok már, mint egy elsüllyedt gálya. Ott fekszem a tenger fenekén. Ahelyett, hogy pszichológust ültettek volna az ágya mellé, hagyták, hogy elszánja magát. Ő, aki minden mozdulatát százszor meggondolta, odament az ablakhoz galambokat etetni! Mese! Költői kép, amelyen azóta is ő nevet a leghangosabban. Illetve káromkodik, szinte hallom. Szerintem pillanatok alatt döntött azon a végzetes napon. Ő, a nagy esztéta, aki szeretett fessnek látszani, aki a kalapjához hosszú sálat hordott, egyszer csak összeszedte minden erejét és úgy, ahogy volt, jégeralsóban és pizsamában kivetette magát az ablakon. És nem hajnalban, egy átvirrasztott éjszaka után, hanem délután negyed háromkor. Hatalmas teljesítmény volt ez tőle! A halál vörös fonala átszőtte az egész életét, az egész életművét. Aztán a fonalból kötél lett és ugrott. Nem akart ágyban fekvő betegként szenvedni. Vagy ollóval papírfigurákat vágni és albumba ragasztani. Mert ilyen esetről is tudott. Ő nem kívánta megérni a második gyerekkort. Úgy akarta végezni, mint a híres nagyok. Más lehetőséget azonban nem talált, csak az ugrást. Amit én óriási tettnek minősítek. Ezért is bosszant, hogy sokan az elesett öreget látták benne. Nem volt az soha. Csak el akarták lopni az öngyilkosságát. Azt egyébként mindannyian sejtettük, hogy közeledik a vég, csak azt nem, hogy olyan hirtelen fog bekövetkezni. Évekkel ezelőtt, amikor már komoly ízületi bántalmak kínozták, nem nagyon engedett beleszólni az életébe senkit. A gyógyszereket ugyan beszedte, de rendszertelenül és néha fél marékkal is, s persze sört ivott rá. Sokszor az Arany Tigrisből vittük az intenzív osztályra. Aztán fordítva. Amikor kiengedték házi kezelésre, taxival vitette magát a sörözőbe. Élete utolsó hónapjaiban már menni is alig bírt. Úgy kellett vezetni, támogatni. Rehabilitációs gyakorlatokról hallani sem akart. A kórházban egész nap csak feküdt. Ha bent voltam nála, tett ugyan pár lépést a szobában, de amilyen gyorsan csak tudott, már fordult is vissza. Láttam rajta, hogy sietteti a halált. Az öngyilkosság gondolata már régóta foglalkoztatta. Lakótelepi lakása ablakából is megpróbált párszor kiugrani, de fizikailag képtelen volt rá. 1996 őszén, amikor Berlinben voltunk, azt mondta: – Ez volt az utolsó külföldi utunk. Most már csak a halál megváltását várom.”

Kórházi éjjeliszekrényén Andy Warhol albuma mellett Kant, Hegel és Nietzsche kötetei feküdtek. Enynyit hagyott maga után – és egy gazdag életművet.

„Eljön majd az idő, amikor a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveket nem úgy fogjuk emlegetni, mint a szovjet megszállás éráját, hanem mint a cseh próza nagy időszakát, mert akkor írta legjobb műveit Bohumil Hrabal – nyilatkozta a Párizsban élő Milan Kundera. – Mindig is szerettem, és most is boldogan olvasom a könyveit. Az ő nevéhez fűződik a cseh próza hőskorszaka, tele költészettel és fantáziával. Hrabal kortársai közül ez csak a latin-amerikai írók tudását jellemezte. Ők viszont aligha ismerték Hrabalt, és Hrabal sem olvasta őket.”

A franciák továbbra is élénk érdeklődéssel várják mindazt, amit Bohumil Hrabaltól kaphatnak. Majdnem tíz évvel a halála után még mindig ugyanúgy szeretik, mint életében. De nekünk sem kell szégyenkeznünk. Hrabal nálunk is népes olvasótáborral büszkélkedhet. Mondta is gyakran: „A magyarok szeretnek engem!” Erre élete végéig büszke volt.