Ipolyságon hangba borult az ég

Juraj Griglák, Ron Affif és Martin ValihoraBlazsejovszky Zoltán felvételeSzakértők szerint: ha van gitáros, aki magába szívta a negyvenes évek bee bopjának minden kunsztját, rafinériáját, hagyományát, szellemét, akkor Ron Affif az. Ha van gitáros, aki a dzsessz megújulásának, az új évezred klasszikus értékeket magába építő, de ezeket elegánsan meghaladó dzsesszstílusa kimunkálásának tevőleges résztvevője, egyik központi alakja, akkor – és ezt is szakértők állítják – Ron Affif az.

No mármost: ha Ron Affif történetesen Ipolyságra érkezik (mint ahogy nemrég), és ott olyan zenésztársakra talál, mint az alázatosan bravúros, a komolyzene és a dzsessz emlőjén egyszerre nevelkedett Juraj Griglák, valamint a dobot szinte melodikus hangszerként használó, energikusan pimasz Martin Valihora, akkor semmi rendkívüli nincs abban, hogy az Ipoly menti kisváros három órára zenei központtá, igazi művészeti fővárossá válik. Mint ahogy múlt vasárnap azzá is vált.

A dzsesszzenészek szerint egy téma kibontása olyan, mint egy óvatos egymást firtatásból kibomló parázs vita, vagy éppen a nagy egyetértést, egymásra licitálást követő összeborulás, a véleménycsere ficánkoló öröme. Affif gitárjából törékenyen, szinte finomkodva gördülnek elő a hangok. Ehhez csatlakozik a dobok és a bőgő páncélvonatot idéző, lomha, súlyos zakatolása. Később a gitár csillámlik, villódzik, vibrál, a bőgő komoran bölcselkedik, a dob vérszagtól fölajzott vadként csörtet. Aztán pittyeg a gitár, csörömpöl a dob, s a bőgő konokul összetartja őket.

A David Bruback-szám akár komikusnak is tűnhet, Affif bugyborékoltatja, reszeli, citeráztatja, mormoltatja és felvinnyogtatja a húrokat. A gitár az elkényeztetett, hepciáskodó, vattában őrizgetett egyke, a dob gonoszul sürgeti, űzi, kergeti, a bőgő átölelve, szeretettel cipeli. Griglák bőgője néha szinte emberi hangon szól. Megfontoltan beszél, mégse nyugodtan. A hangok tumultusából egyszer csak ismerősnek tetsző dallam emelkedik ki, de elenyészik. A következő számot Affif a barátnőjének ajánlja. A kezdet húzós, countryt idéző. Később lebeg és mélázik a dallam, aztán bevadul, majd újra ábrándozik. A dob is szinte áhítatos, érzelmes és szemérmes. A nagybőgő elfojtott vágyaival küzd. A gitár zavarba ejtőn kitárulkozik, mire a dob macsós pimaszsággal kujonkodik, a bőgő pedig szégyenlős bumfordisággal teszi a szépet. A gitár és a dob hol őszinte, hol meg pimaszul flörtöl, és a basszus sem olyan ártatlan, amilyennek tűnik. A dzsessz így udvarol. A következő szám is igazi meglepetéseket tartogat, bizonyítva, hogy ez a műfaj a rögtönzésben, a szabályokba foglalt őrületben, a rendbe rakott szabadságban bontakozik ki igazán.

Ron Affif zenésztársaitól megtudta, hogy a közönség közt van Rado Tariška, a közeli Nagykoszmályról származó kitűnő altszaxofonos, s meginvitálta zenevendégségbe. Párbeszédképes ez a mi provinciánk. A gitár mesélni kezd, ajnároz és provokál. A szaxofon először csak kérdezősködik, faggatózik, találgat, egyre vadabbul belefeledkezik a történetbe, egyre határozottabb a véleménye. Egyre feszültebben hajtogatja a magáét. A gitár nem adja föl szinte már fölényes eleganciáját. A dob dzsungelvágó késsel hadonászó harcosként irtja a sűrűt, vág utat. A bőgő hátul, csöndes derűvel magyarázza halkan, mire is véljük ezt az egészet. A szaxi már belegabalyodott a sztoriba, már extatikusan csomózza a gubancot, majd hirtelen elfárad és abbahagyja. A gitár mosolyogva veszi vissza a szót, a szaxi lehiggad és visszatér, most már valóban beszélgetni. A gitár éteri, a szaxofon ingerült, az egyik állít, a másik keres.

A koncert felére megtanulják egymást a zenészek, igazi egymást értés a játék. A gitáré az elegáns vadság, a dobé a fegyelmezett őrület, a nagybőgőé a megveszekedett fegyelem. Majd kiszélesednek a dallamok, elmerengenek a húrok, és érzelmes hangulatba ringatnak minket a koncert végére.

(A koncertnek helyet adó zsinagógaudvart – amely öt új műalkotással gazdagodott – Átrium Európa néven ma 17 óra 10 perces kezdettel avatják fel. A részletes műsor az 5. oldalon olvasható.)