Icce homo (politicus)

Keszég László, a komáromi előadás rendezője nem indult el az aktualizálás útján, az általa választott nézőpont azt a képet közvetíti, hogy ebben a szociokulturális közegben tulajdonképpen bármikor és bárhol már csak így működik a politika vurstlija. A szavazatot és vele a pozíciót, a hivatalt megveszik; a jónép oda áll, ahol a nagyobb adag bort és kortesgulyást mérik; az elvek, a meghirdetett célok csak kiüresedett lózungok, s e tekintetben nincs különbség az őskonzervatív helyi potentát és a fővárosból vidékre ledobott liberális „ejtőernyős” között; ha pedig a választási folklór ellaposodik, egy kis zsidózással, parasztozással mindig fokozni lehet a hangulatot. Icce homo (politicus). Ha jobban megnézzük, ez itt nem több és nem kevesebb, mint a kocsmai politizálás horizontja: azok a közhelyek, amelyek a söntés mellett álldogálva a harmadik kör után általában spontán közösséggé formálják a nagyérdeműt. A közönség soraiban ülve persze inkább az jut az eszünkbe, egyfajta szellemi tunyaságra utal, amikor a színház beszél ugyan, de a saját eszközeivel keveset mond.

A komáromi társulat előadása ugyanakkor nemcsak a politikacsinálás képét, hanem az emberi viszonyokat is destruálja. A vármegyei tisztújítás ugyanis a darabban egy párválasztás történetével fonódik össze. Aranka, az udvarlóktól körüldongott fiatal özvegyasszony (Móga Piroska m. v.) bejelenti, annak nyújtja a kezét, aki az alispáni széket elnyeri. Érzelmeket, őszinte szándékot egyik aktőr sem mutat: bár Aranka bájai nem mellékesek, a maradi Farkasfalvy Sándor alispán (Skronka Tibor) – Parti Nagyot idézve: a „huszármúmia” –, valamint az újító és csélcsap Heves Kálmán ügyvéd (Fabó Tibor) is hajlandó eltekinteni a fiatalasszony hajlandóságától, ha megkaparinthatja a vagyonát, amivel a fél ország szavazata megvásárolható. Tornyai Károly, a mérsékelt jelölt (Olasz István) sem jön ki sokkal jobban a megmérettetésből: az egyszer már elvesztett szerelem újból elenyészni látszik, őt mégis jobban izgatja, milyen pozícióra számíthat majd az új helyzetben; a választások tisztaságáról, az érdemekről vallott nézetei pedig egy gyenge, tehetetlen ember üres frázisaiként lepleződnek le, amint Piroska pragmatizmusával ütköznek. Itt szinte mindenki nagyobb cipőben jár, mint amekkora a lába, csak Piroska gardróbja paszszentos: eltökélten, céltudatosan, skrupulusokat nem ismerve valósítja meg a terveit. Igaz „keresztanya”, akinek meggyőző repertoárjából már csak a lófej hiányzik: szemrebbenés nélkül megzsarolja hűtlenkedő sógorát (Mokos Attila), hogy korteskedésre bírja Tornyai javára (annak akarata ellenére is), érzelmileg túlfűtött nővérét (Bandor Éva) mosolyogva löki Heves Kálmán karjaiba, csak hogy ezzel is megtisztítsa maga előtt az utat. S a végén ő az, aki mindent visz: megvan a kiválasztott férfi, s vele a vágyott alispán(né)i pozíció is. A többiek pedig jól teszik, ha jó képet vágnak a nagy fináléban.

A színlap választási komédiának aposztrofálja a Tisztújítást; a szereplők közül elsősorban Bandor Éva, Holocsy Krisztina és Mokos Attila játéka emlékeztet erre, s vannak jó pillanatai a két vezérkortesnek, Szabó Viktornak és Bernáth Tamásnak is. Az előadás legnagyobb élménye ezzel együtt Parti Nagy Lajos szövege – az általa megteremtett, a reformkor latinos-németes műveltségét a mai fordulatokkal remekül összekapcsoló műnyelv – amely hatásosan szól a színpadon, különösen ebben a gazdaságosra húzott változatban.