Honnan is erednek az irodalomkritika lelki görcsei?

Született egy könyv (Béla von Goffa: Szivarfüstben. Pozsony, 2003). A könyv ilyen vagy olyan. (Nem tárgya írásomnak, hogy milyen. Ráadásul ember/kritikus legyen a talpán, aki ilyen szenvedélyekkel teli erőtérben arról merjen nyilatkozni, hogy ilyen-e vagy olyan.)

Született rá egy kritika. (Dusík Anikó: Elfújta a szél..., Új Szó, Könyvjelző, 2004. április 22.) A kritika alapvető fenntartásokat közöl a könyvvel kapcsolatban, de saját műfaja lehetőségeivel élve mindezt körültekintően, érvelve, érzékeny finomsággal teszi.

A kritikus talán azt gondolja (feltételezem, vagyis gondolom én, magam is az irodalomkritikában lévén érdekelt), a dolog nem vérre megy. Mondjuk inkább véleményre, legföljebb esztétikai szempontokra, ami azért komoly dolog, de mégsem vér. A szerző pedig azt gondolja (gondolom én heves reakciója alapján, hogy gondolja), vérre megy. Mert a szerző könyve a vére. ĺgy az is érthető, hogy amikor a könyv kapcsán egy irodalmi díj is megszületik (a 2003-as Madách-díj nívódíja), mintegy deklarálva az elismerő fogadtatást, a szerző nem tudja elhinni, hogy a kritikus, aki elmarasztaló véleménnyel van a könyvéről, emberként gratulálni tud a sikeréhez. Mert vannak ugye szakmai és felebaráti szempontok. Vagy csak az irodalomkritika gondolja azt, hogy ezek nem keverendők össze?

Lám, így alakulnak ki az irodalomkritika lelki görcsei..., legalábbis ilyen apró irodalmi színtéren, amilyen a miénk is, ahol minden szereplő ismeri egymást: irodalmi aktérként és emberként is.

De vajon miért panaszkodnak a szerzők, hogy az irodalomkritika oly kevéssé foglalkozik műveikkel?

Görözdi Judit