Hogyan nem szabadna

A Netflix nem sok mindennel dicsekedhet az utóbbi hetekben. Drasztikus statisztikák láttak napvilágot a nemrég még világelső streamingszolgáltató hirtelen hanyatlásával kapcsolatban, és mintha minőségi néznivalóból is kevesebb került volna fel áprilisban. Nem állítom, hogy a harmatgyenge film- és sorozatkínálat kompenzálása érdekében készült volna el ez a dokumentumfilm, de az időzítés azért eléggé gyanús.

Marilyn Monroe rejtélye: A soha nem hallott szalagok. Ezzel a címmel bukkant fel április 28-án a Netflix kínálatában Emma Cooper dokumentumfilmje, aki rendezőként – szögezzük le – nem sokat tett az ügy érdekében. Nem kutatott, nem nyomozott, nem kérdezett, hanem rábízta az egész sztorit egy idős ír oknyomozó újságíróra, Anthony Summersre, aki a nyolcvanas évek elején rengeteg interjút készített Marilyn Monroe közvetlen munkatársaival, barátaival. Bár főképp ama bizonyos 1962. augusztus 4-i éjszaka történéseire hegyezték ki a filmet, amikor a világ egyes számú szexszimbólumát, Hollywood legnépszerűbb színésznőjét holtan találták otthonában, Marilyn egész pályafutásán végignyargal a rendező. Nehéz gyermekkora volt, tíz különböző árvaházban nőtt fel, miközben többször molesztálták szexuálisan, ezért végig úgy gondolta, őt senki sem szereti, neki nem jár a boldogság. De azért mindent megtett, hogy megszerezze. Okos volt, jó színésznő akart lenni, sokat tanult, képezte magát ennek érdekében, miközben tudatosan használta testi adottságait (szépségét), vagy csak hagyta, hogy a körülötte sompolygó befolyásos férfiak segítsék a karrierjét. A későbbi amerikai elnökkel, John F. Kennedyvel már akkor összejárt, amikor a férfi még csak egy kőgazdag aranyifjú volt, akiből szenátort csináltak. A majdani elnök öccsébe, Robert Kennedybe viszont tényleg beleszeretett. Bobby akkor már főügyész volt, nem keverhette magát bajba a hidegháború derekán egy olyan nővel, aki kommunistagyanús egyénekkel tartott kapcsolatot, akiről az FBI is aktát vezetett, mint kommunistaszimpatizánsról. Halála előtt egy hónappal Marilyn még elénekelte a legendás Happy Birthday-t az elnök úr 45. születésnapján, aztán a Kennedy-fiúk közölték vele, hogy többé ne keresse őket, mert politikai ellenfeleik épp fogást keresnek rajtuk.

Ezekkel dolgokkal mindenki találkozhatott már, többféle tálalásban, akit az elmúlt évtizedekben érdekelt annyira Marilyn Monroe, hogy legalább valamelyest utánaolvasott a könyvtárnyi irodalomban. Rövid és viharos házassága Joe DiMaggio baseball-istenséggel, majd Arthur Miller drámaíróval szintén napokra bontva hozzáférhető, személyiségelemző eszmefuttatásokkal együtt.

Ez a dokumentumfilm ékes példája annak, hogyan futhat vakvágányra egy oknyomozónak beharangozott alkotás. A valódi főszereplő nem is Marilyn, hanem Anthony Summers újságíró, aki az elején elmondja, hogy eredetileg két-három hetet tervezett foglalkozni a Monroe-üggyel 1982-ben, amikor újranyitották az aktákat, végül majdnem három évig nyomozott.

Hollywood legnagyobb sztárja gyógyszer-túladagolásban halt meg – vagy véletlenül, vagy öngyilkos lett. Ennél többet azóta sem találtak, pedig konspirációs teóriákból volt elég. A Netfilx dokufilmje semmit nem ad hozzá az információkhoz, amelyeket mindenki tud, aki valaha is érdeklődött a negyven évvel ezelőtt, mindössze 36 éves korában holtan talált filmcsillag iránt. Sőt, inkább az idős oknyomozó újságíró van fókuszban, az ő nyomozását követhetjük végig. Ahogy összeállnak a mozaikkockák, ahogy tisztul a kép, kiderül, hogy csupán egy újabb elmélet született.

Vicces, hogy Anthony Summers az elején kritizálja azon kollégáit, akik keselyűként csaptak le a témára, és pár hónap múlva már könyvet jelentettek meg, azaz saját anyagi hasznukat nézték. Tény, hogy ő kicsit tovább nyomozott – de a cél az volt, hogy kiadjon egy könyvet. 1985-ben jelent meg a Goddess, amelyhez állítólag 650 interjút készített bennfentes személyekkel. Ez a dokumentumfilm arra épít, hogy az eredeti hangfelvételeket eddig senki sem hallhatta. Csendben megjegyzem: ha az ember tényfeltáró könyvet ír bármilyen témában, számíthat rá, hogy az alapanyagot képező hangfelvételeket nem tudja közölni – ha csak nem mellékel CD-t a könyvhöz.

Ebben a filmben az innen-onnan már ismert archív felvételek mellett hosszan mutatnak nekünk forgó kazettákat. Nézhetünk továbbá színészeket telefonkagylóval a kezükben, amint rátátognak ezen  hangfelvételekre, megszemélyesítve a riportalanyokat. És nézhetjük, ahogy az oknyomozó újságíró fel-le autózik Hollywoodban, levéltárakban keresgél, vagy gondterhelten bámul ki az ablakon. Egyes kulcsszavakat a narrátor drámai hangon megismétel, a gyengébbek kedvéért.

Szóval pont így nem szabadna dokumentumfilmet csinálni, ahogy Emma Cooper teszi. Régi dolgokat felmelegítve, hatásvadász módon, valódi tartalom nélkül.