Hogy szeret a magyar nemzet

Bálint napja a házasságorákulumoknak és szerelmi varázsnak kedvező napok egyike Olaszországban, különösen Szicíliában, Angliában és Skótországban, továbbá Belgiumban és Franciaországban, sőt néhol Németországban is. Igen régi szokás szerint e napon az ifjak és a lányok azon másnembeli ismerősüket, akivel korán reggel legelőször találkoznak, Valentin, illetve Valentine néven szólítják, megajándékozzák, s attól fogva egy éven át kitüntető figyelemben részesítik, s mintegy kiválasztottjuknak, jegyesüknek tekintik. A sorspróbálás egyik módja tehát, mely Angliában régebben szokásos volt, hasonló azon András- és Szilveszter-napi vagy karácsony esti babonás gyakorlatokhoz, melyekkel a házasságra áhítók jövendőbelijök felől a végzettől felvilágosítást nyerni remélnek. Ezt írja Révai Nagy Lexikona 1911-es kiadása a szerelmesek napjáról. S mi most ahelyett, hogy az Újvilágból beáramlott rózsaszín ködfelhőkben úszó hatalmas piros műanyag szíveket csodálnánk, nyissuk fel a Szathmáry Éva rendezgette levelesládát, s olvassunk bele a magyar szó művészeinek szerelmes leveleibe, hadd lássuk, hogy szeret a magyar.

Csáky Pál – menyasszonyához

Csáky Pál (?–1655) Léva várának főkapitánya, Komárom és Zólyom vármegye főispánja.

Teljes életem fogytáig való alázatos engedelmes szolgálatomat ajánlom, Szerelmes én Édes holtomig való Édes Szerelmem, világi kincsem, lölköm, Édessem, minden Szívem (...) édes írásodat alázatosan vettem. Adja az Úr Isten szerelmes Szívem Édessem, holtomig megérdemelhessem. De Szívem, én Édes Szerelmem, bizony nagy kín csak reménységben, hanem az Úr Isten adná már azt a szerencsés órát, Szerelmem, Szívem, éjjel-nappal veled élhetnék, halhatnék, szerelmes Szívem, bizony, Szívem, szerelmedben a szerelmedért csak nem tudok hova lennem. Szerelmes Szívem, alázatosan kérlek, megbocsáss, hogy röviden írok, mert Szívem Szerelmem, az német borbély hólyagot akar rajtam vonni, mert Édes Szívem Szerelmem bizony rosszul voltam az fejemre. (...) De az édes szerelmes szerelmedben nem újulhatom, hogy idejét nem érhetem, mind az által Szívem Édes Szerelmem meg adhatja az Úr Isten azt is, talán meggyógyít ő szent Felsége, én Szerelmes Szívem, most semmit nem küldhetek, mert rosszul vagyok, mind az által el nem felejtem ugyan, mind hogy ajánlja magát kegyelmedben, holtig való szeretetedben, Édes kebeledben – árva, holtig való Rabszolgád

(1599) Gróf Chiaky Pál

Török Sándor – feleségéhez, Hönig Hedvighez

Török Sándor (1904–1985) ĺró, színműíró. Műveiben leginkább a két háború közti társadalmat ábrázolta könnyed szatírával. Ifjúsági művei (Kököjszi és Bobojsza, Gilikoti, Csilicsala csodái) ma is a gyerekek kedvenc olvasmányai. A II. világháborúban Ukrajnában volt munkaszolgálatos. Innen küldött feleségének névnapi üdvözletet.Édeske, kedveske virágom, és igazán, de igazán mindenem – most látom, hogy jubileumi levél ez, négy hónapos vagyok. Most vasárnap délután van, és egy egészen összevissza levelet írok Neked. Összevisszát, mert ezer dolgot – ezret? – szeretnék elmondani, és itt mindig sietni kell. Nem mintha anynyi munka volna, de itt az orrpiszkálás is végeredményben futólépéssel és sorakozóval kezdődik. – Hát most valamit az élményekből: ismét voltunk fürödni és ismét csodálatos volt. Ennél még nagyobb élményem volt, hogy egy helyen kávét, vajas kenyeret és buktát ettem, nem bírtam ellenállni, leettem magam a sárga földig, utólag nagy lelkiismereti furdalásaim vannak, mert mintegy félhavi zsoldom ment rá. – Másik élmény, Micuri, egyszer ültem a ködös mezőn egyedül – csodálatos – reggel most ködben úszik minden messzire, s egyik hegyen szürkés dara, a másikon messze nagyon, egy kis hó van – és odajött két ruszin gyerek meg egy bácsi, tehenet legeltettek és a kutyájuk is ott ugrált. Leültek hozzám, és Andris nevű fiú leírta nekem oroszul, hogy „szeretlek”. Itt küldöm.

Krámer, a sánta kocsis most mellém szegődött, mióta Te itt voltál. Mutogatja a felesége leveleit, s oly megható, hogy olyanokat írnak egymásnak, mint mi: „Édes életem – írják Krámernek –, mindennap várlak, éjjel föl-fölriadok a lépésekre, lesem a csengőt” stb. – A névnapodon, Pajtika, egész nap azon kaptam magam, hogy zümmögök Neked hang nélkül magamban, inkább Hozzád, mint Neked, nagyon jó volt, s Te úgyis hallottad, ugye. A Te múltkori leveledet még sokat olvasom. – Jaj, ez is jó: Bolgár Pista azt mondja egyszer: „Te, én úgy szeretnék panaszkodni a feleségemnek! Alig bírom megállni, hogy ne tegyem, legalább a sorok között egy kicsit...” Viszont ez, hogy ezt megírtam, olyan, mintha az ő ürügyén panaszkodnék Neked. Holott nekem az adott körülményekhez mérten jó dolgom van. Ég a világ, és még örülni kell, hogy itt maradhatok. Nem vagyok már olyan rongyos-piszkos állapotban, mint mikor utoljára láttál. Ma följavítottam az ágyamat is, s még egy gerendával, hogy úgy mondjam, lakályosabbá tettem. A kis ládámon írok Neked, és van egy csöpp istállólámpánk a szalmatársammal, nagyon barátságos. És itt van a fényképed, Picur, milyen édes – most látom! Itt élesen lehet látni mindent és érzékenyen, ezt a látást kell megőriznem, azért vagyok itt. S tudod, hogy – ne nevess! – tiszteletreméltó vagy? Ahogy most jössz-mész, tüsténkedsz, megállod a helyed, az olyan szép, külön kép.

Hát Ciróka, Maróka, kis virágja a nagybakancsúnak, még és még köszönet, hogy eljöttél, köszönöm, hogy létezel, köszönöm, hogy ilyen vagy, és csókollak és nézlek és simogatlak, édes fiókám. Tudtam, hogy szeretlek, de hogy ennyire!

Ölel nagyon

Bustyaháza, 1942. X. 25. Sándor