„…hogy el ne veszítsük egymást“

Örkény István életműve színpadon, filmen, kötetekben. Tóték, Macskajáték, Kulcskeresők, Pisti a vérzivatarban, Forgatókönyv. Drámák magyar és külföldi színpadokon. A Tótékból film is készült Isten hozta, őrnagy úr! címmel Fábri Zoltán rendezésében. Novellái alapján tévéfilmek születtek. Budai böjt, Szédülés, A törzsvendég, Ólmos eső, Fohász, Ákos és Zsolt.

„A magyar író helyzete is, dolga is más, mint más országok íróié – nyilatkozta 1977-ben. – A magyarul beszélő emberiségnek csak egy része, talán kétharmada él az országhatárok között. Harmada, talán kisebbik harmada a határokon túl, hol jobban, hol rosszabbul, ahogy jön. Amit írunk, annak nemcsak hozzánk, annak őhozzájuk is kell szólni, hogy el ne veszítsük egymást. Nem könnyű feladat, és jórészt költőkre, írókra, művészekre vár… Hogy mit akarunk megmutatni? Talán azt, hogy többet érünk, mint ahányan vagyunk. Csupa lelemény, csupa tehetség, csupa életképesség ez a nép, és adott annyit a világnak, amennyit mi kaptunk tőle.”

ĺme, egy kulcs az életműhöz. És egy másik, Radnóti Zsuzsától, az író feleségétől, aki ritkán ad interjút. Visszaemlékező, szubjektív hangú beszélgetésre nem is vállalkozik. Valahogy úgy érzi: ő erre nem alkalmas. Nem tudja megtalálni az egyensúlyt személyes és közérdekű között. Ezért egyetlen kérdéstől eltekintve most is csak a legszükségesebb tényekre hagyatkozunk, amelyek Örkény István életművével kapcsolatosak.

Vannak pillanatok a hétköznapjaiban, amikor úgy érzi, Örkény István ott áll a közelében, látja és hallja őt?

Ne misztifikáljunk! Ugyanabban a lakásban élek, amelyben együtt laktunk Budán. Amióta István nem él, az ő íróasztalánál dolgozom. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy tudat alatt ott van velem, mellettem. Vannak persze helyzetek, amikor azt kérdezem magamban: ő vajon most hogyan döntene, mit akarna? És megpróbálom meghallani, kitalálni a helyes választ. Miután ismertem az ízlését, a gondolkodásmódját, úgy érzem, tudom, mi az, ami neki jó lenne, és igyekszem úgy dönteni. Ami viszont ugyanilyen boldoggá tesz: Örkény ma is benne van az irodalmi és olvasói köztudatban. Ennek köszönhetően pedig sokszor van dolgom az írói hagyatékával.

Az irodalomban nincsenek titkok, legfeljebb a megírt történetekben. Örkény a maga titkait is közzétette, írásaival pedig abból a kútból merített, amelyet hétköznapi életnek nevezünk.

Az ő írásművészete abból a csodából állt, hogy a leghétköznapibb valóságból teremtette meg mindazt, amit mondani akart. Azt növelte fel általánosra. Minden szövege hihetetlenül otthonos, mert soha nem az elvonatkoztatottból, hanem mindig a konkrétumból indult ki. És ha jól megfigyeli: bármilyen változás történik is a hétköznapokban, az alapdolgok nem múlnak el olyan gyorsan. Ezáltal aztán minden Örkény-írás ugyanúgy hat ma is, mint születése idején.

A dél-amerikai irodalom, Márquez, Llosa és a többiek mágikus realizmusa mennyire volt fontos Örkény számára?

Lehet, hogy olvasta, és tetszett neki, de igazán közel a franciák álltak hozzá. A francia próza, a francia memoárirodalom. És Hemingway. Szakmailag ezek voltak fontosak számára. Erre hivatkozott mindig, és ehhez tért vissza. Hemingwayt fordította is, de sokszor újraolvasta. Choderlos de Laclos Veszedelmes viszonyok című levélregényét is lefordította. A Macskajáték megírásában például ez inspirálta. A levélregény technikája. Hogy miképpen lehet ilyen áttételesen, több szempontból egy történetet elmondani.

A Macskajátékot pár évvel ezelőtt a Divadlo na zábradlí is műsorára tűzte a fenomenális tehetségű Petr Lébl rendezésében.

Az egy látomásos előadás volt. Háromszor láttam, és minden egyes alkalommal rácsodálkoztam a rendezésre, amelyet Örkény István szövege inspirált, és bár minden mondat az övé volt, olyan látomásos előadás született a műből, amilyet én korábban egyszer sem láttam. Ez a csodálatos szöveg ugyanis, anélkül, hogy sérülne, sokféle megközelítést kibír. Főleg egy ilyen különleges, fantáziadús megközelítést, mint amilyen ezé a fiatal cseh rendezőé volt. A korábbi prágai Macskajáték, amelyet az akkori Tyl Színházban Dana Medřická főszereplésével Székely Gábor rendezésében mutattak be, tudomásom szerint valósággal beépült az ottani közgondolkodásba, a kulturális emlékezetbe.

A magyar karakter, a magyar gondolkodásmód Iva Janžurová alakításában is jelen volt.

Lébl fantáziadús világa, a szó legnemesebb értelmében, annyira rátelepedett az előadásra, hogy a képi látvány és a színészek sugárzó teljesítménye szerves egészet alkotott. Minden az álomszerű élni akarást sugározta, de valami fájdalmas sérülékenységgel.

Ha már Csehországban járunk, Bohumil Hraballal milyen viszonyban volt Örkény István?

Személyesen ugyan sosem találkoztak, egymás munkáit azonban jól ismerték. Hrabal két alkalommal is nagyon nagy elismeréssel nyilatkozott Istvánról. Erre ő élete végéig büszke volt, hiszen elragadtatva szerette Hrabalt. Végül is sok mindenben hasonlítottak egymásra. Örkény István talán egy kicsit hűvösebb, távolságtartóbb, szemérmesebb volt az érzelmeiben, mint Hrabal, de a gyökereik, a groteszkhez való viszonyuk azonos volt. A komikum és a tragikum Hrabalnál is, Örkénynél is egyszerre szólal meg, de annyira, hogy nem is lehet szétválasztani a kettőt. Ebben mindketten mesterek.

Hrabal művei, az író halála óta, inkább külföldön jelennek meg újabb és újabb kiadásban. Otthoni olvasottsága megállt egy ponton. Örkénnyel más a helyzet. Az életmű jelenleg is újabb kötetekkel gyarapszik.

A Palatinus Kiadó évek óta roppant koncentrációval, rendkívül fontosnak tartva gondozza az írói hagyatékot. Két éve az egész életműsorozatot elölről indította. Jól mutató, impozáns formában jelennek meg a művek. A Novellák, a Lágerek népe és a Párbeszéd a groteszkről után a Drámák három kötete jelent meg nemrég, és így jön sorban a többi is, mindig valami pluszt kínálva. Ezeknek a köteteknek én vagyok a szerkesztője.

Örkény kilencvenedik születésnapján egy olyan írásmű lát napvilágot, amely Mácsai Pálnak köszönhetően eddig csak színpadon élt.

Ennek a könyvnek a története hasonlít a Vígszínház In memoriam Ö. I. című produkciójához, amelyet István halála után egy évvel, 1980-ban Valló Péter hozott létre éjszakai stúdióelőadás formájában. És most megint ugyanazt a szót használom, amit Lébl esetében. Valló Péter egy furcsa látomássorozatot állított öszsze az életünkről, a társadalomról, Budapestről István szövegei alapján, és talán ezért is volt olyan nagy sikere az előadásnak. Ehhez hasonló szerencse érte most a szövegeket azzal, hogy Mácsai Pál egy fiktív mélyinterjút állított össze Örkény István első személyben elmondott szövegeiből Azt meséld el, Pista! címmel. 1996-ban volt a darab bemutatója, és a Komédium után most a Madách Kamaraszínház műsorán szerepel, már a 250. előadást láthatják a nézők. Ez a szöveg jelenik most meg könyv formájában. Őszintén bevallom: bár a kiadó is régóta szorgalmazza, én egy kicsit ódzkodtam tőle. István fiával, Örkény Antallal együtt úgy gondoltuk: nem kelthetjük azt a látszatot, hogy egy újabb Örkény-mű kerül az olvasó kezébe, miközben ez egy kivételes tehetséggel összeállított szövegmontázs. De mert az előadásnak egyre nagyobb a közönsége, és egyre többen kérték, hogy a szövegek könyv formájában is megjelenjenek, úgy gondolom, ez a születésnapi évforduló jó apropó arra, hogy fotókkal együtt kiadjuk az est anyagát, amelynek összeállításában, megszerkesztésében Bereményi Gézának is fontos szerepe volt. Nagyon remélem, senki sem fogja azt mondani, hogy csalódás érte.

Kiadatlan kéziratok, eddig nem publikált írások várnak még az olvasókra?

Van még néhány. Ezeket a szövegeket csak a bizonytalanságom miatt nem adtam még át a kiadónak, hiszen István többször hangsúlyozta, hogy nem megfelelő színvonalúnak ítélt munkáit nem szeretné nyomtatásban látni. És ide tartozónak vélte az eddig kötetben még meg nem jelent, fiatal kori novelláit is. De közben – tudjuk – gyakran igazságtalanul szigorú volt saját írásaihoz. ĺgy hát gyakorlatilag ezekkel is ugyanazt az utat járom be, mint az Önéletrajzok töredékekben című kötettel, amelyben befejezetlen regényeit állítottam össze. De valahogy úgy érzem, ezzel még várni kell, nyilván ez is beérik majd az időben. Ilyen fontosabb ügyben – azon túl, hogy néha behunyom a szemem, és azt kérdezem, ő vajon hogyan döntene ebben a kérdésben – írókkal, irodalomtörténészekkel és barátokkal beszélem meg, hogy mit tegyek. Három-négy évvel ezelőtt még ők is azt tanácsolták, hogy várjak ezekkel az írásokkal. A nemrég bővített kiadásban megjelent Lágerek népének is az az érdekessége, hogy amikor 1973-ban István újra megjelentette az Időrendben sorozatban, hihetetlen szigorúsággal húzott a megírt anyagból. „Unom a saját szövegemet” – ez gyakran visszatérő mondata volt. Most, hogy újraolvastam az 1947-ben először megjelent írást, azt mondtam, Isten ments, hogy kimaradjanak a kihagyott részek. Ez olyan, mint az óbor: egyre jobb lesz. És néhány új dokumentumot is tettem hozzá. Az életműsorozat tehát ilyen szempontból is gazdagabb lett, mert a Párbeszéd a groteszkről és a Drámák is bővültek bizonyos anyagokkal.