Hofi Géza halálára

Most, hogy 66. életévében örökre távozott körünkből, kimondhatjuk, sőt: ki kell mondani, hogy ő volt a legnagyobb magyar bohóc. Több mint három évtizedig képviselte a szegényeket, az egyszerű embereket a mindenkori hatalommal szemben. Több mint három évtizeden át fellépett minden tisztességtelenség ellen – a tisztességes élet védelmében. Bohóckodott, ám soha sem volt udvari bohóc. És a közönségét sem kényeztette: kíméletlenül kimondta, hogy a szebb élethez alaposabb munka szükségeltetik, a szabadságot pedig senki ingyen nem kapja, azt ki kell verekedni. Ő maga nagyon merész emberként került a magyar humor művelőinek élére. Sőt: társadalmi jelenséggé lett, utánozhatatlanná abban a világban, amelyet a „létező szocializmusnak” neveztek. Egyedüliként parodizálta Magyarország akkori első emberét, Kádár Jánost, s ezért az ún. szocialista országok budapesti nagykövetei egy emberként jelentették fel. A paródia alanya viszont megköszönte a produkciót, levélben közölte a színésszel, hogy „jobb, mint az eredeti”. Valóban ezt gondolta volna? Az viszont bizonyos, hogy az ország első számú szórakoztatóját, egyszersmind kemény kritikusát sem a Kádár-rendszer, sem a rendszerváltás, sem a mai politikacsinálók nem tudták megvesztegetni, holott erre számtalan próbálkozás történt: osztották neki a kitüntetéseket, nincsen olyan díj, amit – megérdemelten – meg ne kapott volna. Ő azonban mindenkor maradt, aki volt, ő az utca hangját erősítette fel. Az egyszerű emberek köznapi humorát emelte művészetté, hangjával, gesztusaival, kosztümjeivel, dalaival. Tudta, hogy a hamis hangvételt az emberek megéreznék. Nem akarta kockára tenni becsületét. Élete vége felé, már megfáradva a heti négyszeri-ötszöri fellépéstől, meggyötörve betegségeitől, mert igazán nem folytatott kímélő életmódot, „kiöregedett vadászkutyának” mondta önmagát. Teljesítményén nem látszott az életkor, a vadászkutyát pedig azért emlegette, mert annak az élőlénynek a legjellemzőbb tulajdonsága a hűség. Hofi Géza Hoffmann Gézaként látta meg a napvilágot az egyik nagy budapesti prolikerületben, Kőbányán. Egy-két évvel fiatalabb csak a másik nagy kőbányainál, Moldova Györgynél. Abban bizonyosan hasonlók voltak, hogy hűségesek akartak lenni azoknak az ügyéhez, akik két kezükkel keresték a kenyerüket. Akikre szokás hivatkozni, akik minden politika árát kifizetik, akik sohasem lesznek vagyonosak. Értük bohóckodott Hofi Géza, s noha tudta, hogy helyzetükön nem változtathat, de érezte azt is, hogy sorsukat humorával könnyítheti. Ki tudta mondani, ki merte mondani, amit a többség nem tudott és nem is mert. A többség pedig hálás szeretettel fizetett. Hofi Géza az egyik legnépszerűbb magyar volt évtizedeken keresztül. Megérdemelten. Egy humorellenes korban bízott az emberi mosolyban. Ehhez is bátorság kellett.