Hitvesi ágyban a halál...

Othello (Bocsárszky Attila) és Desdemona (Henrieta Kecerová), a háttérben Jago (Jozef Úradník) Robert Šándor felvételeA nagy angol szerző mindig ámulatba ejt páratlan emberismeretével: hogy mi mindent tud az emberi viszonyokról, az érzésekről és szenvedélyekről. Arról, hogy két ember kapcsolata menynyire sebezhető és hogy a sebezhetőség mennyire kiszolgáltatottá tesz. Az Othellóról annyit talán még a megrögzött színházkerülő is tud, hogy van ez a fekete ember, akit rút ármánykodással rávettek, hogy féltékenységében megölje ártatlan hitvesét, Desdemonát.

A fennállásának éppen hatvanadik jubileumát ünneplő Kassai Állami Színházban a darabot a fiatal, szerb származású, de főiskolai tanulmányait már Szlovákiában végző Dušan Bajin állította színpadra. Elmondása szerint olyan kortalan előadásban gondolkodott, amely az örök érzelmeket, az emberi természet esendőségét, a túlzó bizalom és a túlzott bizalmatlanság csapdáit, a hűség és a csalódás diszharmóniáit tárja a nézők elé.

Jómagam az első premierre váltottam jegyet, ebben Bocsárszky Attila játszotta Othellót. (A rendezők hál’ istennek már rég leszoktak arról, hogy a mórt „rút, fekete embernek” maszkírozzák.) Bocsárszky Othellója pontosan annak látszik, aki: Ciprus szigetének szigorú kormányzója, éppen legyőzte az ellenséges török hajóhadat, és siet haza rajongva szeretett hitveséhez, Desdemonához. Minden mozdulatán érződik, hogy nemes, erős, érett férfi, aki katonaként tisztában van saját képességeivel. Kedveli a szertartásokat, de saját territóriumán (hálószobáján) kívül a hétköznapokban meglehetősen idegenül mozog.

Desdemona Henrieta Kecerová alakításában nem holmi földre szállt angyal, pontosabban a shakespeare-i naiv, szinte gyermeklány feleséget jellemző finomságok mögül ki-kivillan öntudatos aszszonyi énje (és némelyik jelenetben tökéletesen átlátszó modern fehérneműje is, a nézők legnagyobb gyönyörűségére). Ha már jelmezek (Jana Hurtigová munkái), akkor szólni kell arról, hogy valamennyi férfi szereplő fehér (egyen)ruhát visel. Ami nem csupán azért indokolt, mert a zord hangulat ellenére meleg égövi helyszínen játszódik a történet, hanem azért is, mert így szuggesztívebb fényhatásokkal lehet hangulatot emelni vagy rontani. Ez szinte mindig „bejött”, a modernizált shakespeare-i szöveg már kevésbé. Főleg a második rész volt ebből a szempontból illúzióromboló, mert Desdemonát pro és kontra valamennyi érintett szimplán „kurvának” titulálja, sőt maga a szende hitves is ezt a szót használva próbál magyarázkodni, védekezni. Nekem hiányzott a „velencei rima”, az „utcasarki nő”, a „pimasz lotyó”.

Jagóról, Othello zászlósáról – aki azért ébreszti fel ura lelkében a zöld szemű szörnyeteget, mert sértve érzi magát, hogy az nem őt, hanem a fiatal Cassiót (Vladimír Klamár) nevezte ki kapitánynyá – eddig még nem esett szó. A bosszúszomjas cselszövő szerepét Jozef Úradník játssza. Kulcsszerep, hálás szerep – lenne. Úradník zömök, joviális Jago – talpig fehérben engem leginkább egy kedélyes betegápolóra emlékeztetett –, és az első részben inkább csak a szövege engedi sejtetni, hogy véres bosszúra készül. És a drámai csúcspontok is elsősorban a zseniális szerzőnek köszönhetően „mutatták meg” Jago patkánytermészetét. Mert persze összeugrasztotta Cassiót a Desdemonába szerelmes nemessel, Roderigóval (Radovan Hudec), és feleségével, Emíliával (Beáta Drotárová) ellopatta, majd Cassióhoz csempészte Othello hitvesének ajándékozott kendőjét, hogy bebizonyítsa annak hűtlenségét. Fondorlataiból hiányzott azonban a mindenki más iránt érzéketlen, pokolig gyűlölködő gazember önző macska-egér játéka. Hiányzott játékából az az érzékletes arcjátékkal, kifejező mozdulatokkal megfogalmazott belső izzás, amely Bocsárszky Attila Othellójának vívódásait olyanynyira emberközelbe hozta.

A díszletet Szőke Anita tervezte, két részre osztva a játékteret. A „felső” színpadon Cassio kedvesének, Biancának (Alena Ďuránová) „többfunkciós” háza, mellette egy harangláb. Az összhatást kissé rontotta, hogy a stilizált harangot Ciprus korábbi kormányzójának, Montanónak (Dušan Skokan) nem mindig sikerült a bejátszott harangszóval egyszerre megkondítania. A harangnak ez esetben egyébként sem volt különösebb funkciója, Shakespeare szövegét ugyanis alaposan meghúzták, kevés lehetőség adódott a konfliktusok ívének és a finomabb érzelmi mozzanatoknak az ábrázolására. Kivétel Othello és Desdemona kettőse, akik a játéktér „alsó” részében, a perzsaszőnyegekkel (!) kidekorált hálószobájukban, a közönségtől szinte karnyújtásnyira ölelték egymást – ahol végül végzetük is beteljesedett.