Hiányos név egy csúnya paneliskolán?

Jókai Anna elsősorban prózaíróként ismert és elismert. Virágvasárnap alkonyán című könyve azonban verskötet, műfaja szerint egész pontosan versimák gyűjteménye. Ha prózáról beszélnénk, azt mondanám, a kötet posztromantikus nemzeti irodalmi lektűr (afféle Wass Albert-kategória), de líráról lévén szó helyesebb talán fokozottan publicisztikai költészetről beszélni. Az ima struktúrája rendkívül ősi, alapelemei közé tartozik a bensőséges intimitás megteremtése, az Isten egyszerre elragadtatott, szinte himnikus és megborzongtatóan őszinte magasztalása. A nemzeti sorskérdések imaszerű megjelenítésének utolérhetetlen remeke például Kölcsey Himnusza, mely páratlan érzékenységgel teremt bensőséges viszonyt egyén és közösség, illetve a transzcendencia és közösség között. Jókai Anna is ilyesmivel kísérletezik (lásd pl. az Ima Magyarországért című szerzeményt), de nála a publicisztikai felszínesség agresszív módon oltja ki az ima alapfunkcióját, és az esetek többségében szövege egyszerűen felületesen moralizáló átlagos prédikációvá válik. Egy példa: „Mert kihez forduljon végtére az ember? Így kétezer előtt, feje fölött lyukas ózonpajzzsal, atomsugárral a sarkában, halálos kórral a nyelve hegyén?” Jókai Anna küzd az ima archaizáló nyelvezete ellen, s megpróbálkozik a szürrealizmusra jellemző jegyeket belecsempészni versei szövetébe. Alkalmi imákat is költ – ezt a műfajt Pázmány Péter és Rákóczi Ferenc művelték utolérhetetlen leleményességgel –, ám ezek zöme egyszerű rigmusokká degradálódik. Álljon itt például a Tüntetésre című vers első szakasza: „Sza-bad-sá-got / köz-ke-gyel-met / nyo-mor-gók-ra / több fi-gyel-met!”

A kötet legsikerültebb darabja a Mezey Katalinnak dedi?kált Nagycsütörtök, melyben ha nem is érzékelhető Dsida Jenő nagyszerűsége, mégis megjelenik a hiteles intimitás szépséges találkozása a transzcendenciával.

Jókai Anna versei szemernyi kétséget sem hagynak az olvasóban a szerző nemes céljait és szándékait illetően, de ez a túlzottan megjelenített nyilvánvalóság egyszerűen a komolyan vehető költészet lehetőségét is megkérdőjelezi. Ezt még meghatványozza a saját életmű?véről szóló versek jelenléte. A nyitó- és a záró vers például ilyen: „ – mi leszek, ha nagy leszek? / – színésznő vagy apáca / de mindenképp írok remeket / a világ csodál majd s szeret” – zengi az Optimista pesszimizmus c. darabban. Miután a könyvet végigolvassuk (nem kis megerőltetés), még abban sem vagyunk olyan biztosak, hogy a fent említett költemény legpesszimistább látomása is beigazolódik, vagyis hogy e kötet szerzője, „ha már nem lesz”, egyáltalán esélyt formálhat arra, hogy „egy keskeny utca (legyen) az omló városszélen” vagy „hiányos név egy csúnya paneliskolán”. Persze, az is lehet, hogy itt csak szerepversről van szó, akkor viszont a humorral van baj.

(Jókai Anna: Virágvasárnap alkonyán, Széphalom, 2004.)