Hét nap Patersonéknál

Ebben az opusban – melyet nálunk a filmklubok hálózatában forgalmaznak – minden Patersonról szól. Paterson egyetlen hetéről, hétfőtől vasárnapig. Türelem kell hozzá, de érdemes megélni az egy hetet.

A New Jersey-beli Patersonban – a városéval azonos néven – élni és hétfőtől péntekig reggeltől estig a Paterson 23-as buszt vezetve az utcákat szelni, bele-belehallgatni az utasok beszélgetésébe a semmiről, nem felemelő. A befelé forduló, sótlan Paterson (Adam Driver) is csak úgy tudja elviselni a hétköznapokat, hogy megpróbál a szürkeségben színt, szépséget találni. Hétfő reggel, miután kibújik a hitvesi ágyból, kis elemózsiás bőröndjével (benne körkörös mintákkal festett narancs) elindul a kocsiszínbe, beül a Paterson 23-as busz vezetőfülkéjébe, elővesz egy tiszta füzetet, és verset költ a gyufásdobozról, amellyel reggelizés közben játszadozott.

A műszak után a reggeli útvonalat megteszi visszafelé, a ház előtt egyenesbe állítja a megdőlt postaládát (a hét közepe táján kiderül, mitől dől meg minden nap), vacsora után pedig sétálni viszi a saját fotelében trónoló, szörcsögő ebet, és beül a legközelebbi bárba. Öt napon át ismételődik ez a tevékenység. Aztán eljön a szombat, munka és rendszeresség nélkül, ami családi tragédiához vezet. Úgy tűnik azonban, a házaspárnak sikerül kikászálódnia a hétvégi nagy csapásból, mert Paterson hétfőn megint tiszta füzettel (az üres lapoknak jelentőségük van) ül be a Paterson 23-as busz volánja mögé.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"264627","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Paterson monoton napjainak motorja a felesége, Laura (Golshifteh Farahani), aki férje ellentéte. Az ő idejét a kreatív álmodozás és alkotó tevékenység tölti ki. Fest. Körkörös mintákat fest mindenre: falakra, függönyökre, terítőkre, férje ebédre csomagolt narancsára. Ha nem lenne Laura, Paterson megaludna, mint a tej. Na, meg, ha nem lenne az eb. Igazi főszereplő! Baljós, mogorva hangulat árad körülötte. Jarmusch úgy szerepelteti a mindig mindenbe belemorgó ebet, hogy érezzük, övé lesz a „döntő szó”, amitől a férj és feleség sztereotip élete romokba dől, s amitől Paterson világgá megy. Az útján találkozik egy fura figurával, egy japán turistával, egy igazi költővel, aki átad egy füzetet Patersonnak, mondván „A tiszta lapok nyújtják a…”

És indul a következő hét, a néző számára meglepő felismeréssel. Jarmusch mindent elmond, és mindent elhallgat. Mert amit mond, az nem azt jelenti, ami hallunk-látunk. Hanem valami olyasmit, aminek mögöttes jelentésére nekünk kell rájönnünk. Türelem kell hozzá, hogy végigéljük az öt munkanap unalmát. De ebben a stilizált „aktív” unalomban, a férj és a feleség együttléteiben, Paterson és kollégája párbeszédeiben, az utasok közléseiben, a film minden rezdülésében – finoman elrejtve – súlyosan benne van a valós élet drámája. És a poézise is, mert Jarmusch a Paterson-jelenséget az ismétlődések piszkálódó rímeivel és ritmusával meséli el. Türelem kell a mindennapok látszatra felszínes (a bárban töltött estek helyzetei és szereplőinek gondjai idegesítően jelentéktelenek a kívülállónak), monoton zajlását követni, de ha ráérzünk a jarmuschi ábrázolás ízére – és nem lehet nem ráérezni –, megértjük, hogy bombasztikus, amit kockáról kockára adagol az emberi jellemről, viszonyokról, az életről, a mindennapok szürkeségében rejlő színről. A szépségről. Amit – ahogy a film mutatja – talán nem is mindig akarunk, mert jobb a szürke: a lent maradás a kiemelkedés helyett. Jarmusch igazságai egyszeri nézésre rögzülnek. Nagy film.