Hégli: Hagyományból se verjük az asszonyt

Ismét Avignonban tölti a júliust az Ifjú Szivek Táncszínház. Hégli Dusan tavaly készült koreográfiájával, a Finomhangolással hívták meg. A közönség érdeklődése lankadatlan, szinte minden este telt ház, vastaps. Azért az előadásért, melyért megkapta Az évad alkotója díjat a magyar Táncművészek Szövetségétől.

Ezt a díjat olyan koreográfusok kapták meg, mint Frenák Pál, Bozsik Yvette, Földi Béla, Velekei László. A szakma dönt róla.

Nagy elismerés a díj, amit a Táncművészek Szövetségétől kaptam, melynek negyven-valahány hivatásos intézmény a tagja, köztük erdélyi hivatásos együttesek, a szegedi kortárs balett, a Szivek, az összes magyarországi hivatásos táncegyüttes. Erről nem osztályvezető-helyettesek döntenek, hanem komoly, elismert szakemberek. Itt is van rivalizálás, de pont ezért jóleső érzés, hogy belefért egy határon túli. Azt hiszem, ilyen még soha nem volt. De én továbbra is ugyanazon az ajtón fogok bejárni munkába.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"282859","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"320"}}]]

Mindenesetre nagy durranás a Finomhangolás. Feltételezem, annak idején nem csak rám volt nagy hatással a Felföldi levelek Bartók és Kodály útjának végigtáncolásával, de nem felejthetjük ki Az ördög táncát, a Kakukktojást sem, mert mindegyikben volt olyan elem, amely nem kifejezetten a néptánc kategóriába sorolható.

Mindig igyekeztem kontextust keresni. Az emberek többsége azt képzeli, hogy a néptánc sehova nem tartozik, nincsenek kötődései. Aztán mindenki elmondja, hogy vannak, de amikor a gyakorlatban kell bemutatni, mindenki igyekszik falakat emelni. Mi, néptáncosok is. Aztán panaszkodunk, hogy nem vesznek bennünket komolyan. Persze, a szakma is sokat tesz ezért. Martin György egyik fő munkája és érdeme, hogy európai kontextusba tudta helyezni komplett tudományos keretek közt a Kárpát-medencei néptánctudományt. Nekem természetes, hogy ha csinálok egy palatkait, a vonós zenekarnak vannak kötődései más művészeti ágakhoz vagy vonósnégyeshez, a táncokban történeti táncokhoz. És ha ezt fölismerem, kénytelen vagyok ilyen kontextusban alkotni. Lehet a szakmának készíteni műsort, én is csináltam, valószínűleg még fogok is, de nem szabad elvárni, hogy valaki örömködjön a nézőtéren, mert mi bebizonyítjuk, hogy két szomszéd falu páros tánca között milyen apró különbségek vannak. Ugyanezzel az eszköztárral kell valami olyat csinálni, ami a nézőket is érdekli.

A szép öreg emberek, szép öreg asszonyokban is volt egy csavar, az utolsó számban, ami kissé kifigurázta a néptáncosok előadásmódját.

Gyakran használjuk azt a szót, hogy autentikus. Miközben az autentikus tulajdonképpen már nem is csak a táncanyagra vonatkozik, hanem egy koreográfiai megoldásra. A zenekar bal oldalon áll, a táncosok szemben táncolnak két sorban, viseletben eredeti anyagot, erre azt mondjuk, hogy autentikus vagy organikus megoldás. Miközben ez nem igaz. Egy faluközösségben nem táncoltak két sorban egyszerre csárdást. Ezeket a formákat, rossz sémákat próbálom bontani. De ezzel más is így van. Az, hogy ki hogyan bontja, borotvaélen táncolás. Ha nagyon előreszaladsz, megkapod, hogy túl absztrakt vagy, túl messzire mentél, de ha nem mész el, mindenki keresi, hol a nóvum. Próbálok ezen a borotvaélen előrehaladni. Az a fontos, hogy ameddig tudom, mindig igyekszem a vonós autentikus zenét használni. Vagy igyekszem autentikus mozgásvilággal megoldani. Még ha nem is eredeti viseletben. A mozdulat és a hang – ez a két kis alapegysége a zenének és a táncnak, ebben tudok továbbmenni.

Engem szokott zavarni, ha egy műsorban mindenki ugyanazt táncolja az aki nem lép egyszerre szellemében. A Szivek volt az első, amelyiknek a műsorában mintha mindenki improvizált volna, ahogy az szokás volt.

Az ember vagy legyárt négy-öt szólamot, vagy hagyja improvizálni a tánckart, vagy beállítja egy vagy két szólamra. Az improvizálás nem mindig működik. Nem mintha nem tudnák a táncosok megcsinálni, hanem azért, mert szigorú keretek közé vannak szorítva: ha az ember jól megcsinál valamit az egyik nap, szeretné, hogy a másik napon is jó legyen. Ezért fontos, hogy több szólam legyen. Az egy szólamban táncolni koreográfiai megoldást sokan kedvelik, a nézők is és az alkotók is, nagyon egyszerű, hatásos, de a revü kategóriába tartozik. Én is csináltam ilyet, nekem is van olyan koreográfiám, amelyikben van ilyen szakasz, de annak megvan az oka. Mindig mindennek a mértékletesség az alapja, meg hogy minden a megfelelő helyen legyen. Az egy kicsit álszent dolog, ha valaki komplett egyszólamú koreográfiával jön ki, természetesen az anyag eredeti, és azok az emberek elkezdenek kritizálni másokat, akik nem ezt a formát hozzák. Nem korrekt azzal visszafogni mást, hogy azért, mert 40 éve sokat táncoltunk egy szólamban, akkor te is csináld úgy. És még az autentikusságra való hivatkozás is hamis. A Kárpát-medencét pont az különbözteti meg Nyugat-Európától meg a Balkántól, hogy itt nem körben meg sorban táncolnak, hanem van improvizatív szerkesztési mód a férfitáncokban, a páros táncokban, ettől olyan érdekes, izgalmas az egész.

A Mestereink című műsorban a Szivek azt mutatta be, mit tanulhatott el egy koreográfus, zenész, táncos a nagy öregektől. Van még lehetőség arra, hogy hasonló élményeket gyűjtsenek?

Van erre mód, attól függ, mit nevezünk gyűjtésnek. Egy tudományos kutatás céljából elvégzett gyűjtésre egyre kisebb lehetőség van, mert az a társadalmi rendszer, amelyben ez az értékrend létrejött, a népművészet már nincs. Faluközösségek, paraszttársadalom már nem létezik, elvétve egy-egy helyen, de olyan emberekkel, akik ezt a zenét, táncot még a hagyományos módszerekkel kapták, még lehet találkozni. Például Florin, aki tőlem nem sokkal fiatalabb, az édesapjától, egy faluközösség prímásától tanult muzsikálni. Florinnak ugyanolyan Facebook-profilja van, mint nekem, ebben a 2017-es közegben él, mégis a hegedűtudását hagyományos úton szerezte meg és a repertoárt is. Az ő játéka hagyományos, de úgy, ahogyan Bartókék vagy Martin Györgyék gyűjtöttek, már nem lehet. Sőt, akik 30–35 évvel ezelőtt gyűjtöttek, azt mondták, már csak nyomokat találtak. De volt mit filmre venni, és ezek a felvételek idővel fölértékelődnek.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"282860","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"270","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]

Bizonyos értelemben ön is otthon kapta a táncot, a zenét.

Gyerekkoromban Kéménden laktunk, a mi utcánkban minden néni, leszámítva Csepregi tanító nénit, kurta szoknyás viseletben járt. Normális dolog volt. Zenészeket ismertem Kéménden. Lakatos Gyuláékat, az udvardi zenészeket, akik kiszolgálták az Alsó-Garam mentét, még komoly felvételeket lehetett készíteni. Ma is vannak fiatalok, akik ugyan nem az apjuktól tanultak muzsikálni, hanem zeneiskolában, de fölvételekről megtanulják azt a zenét. Ez tudatos foglalkozás a hagyományos kultúrával. Keseregni azon, hogy elmúlt, nem kell, tudatos módon visszahozható a népművészet.

Mind a két fia táncol, zenél, de egyik sem nem ezt a pályát választotta.

Örültem, hogy táncolnak, otthon együtt szoktunk zenélni, de én mind a kettőjüknek azt mondtam, ha van más, amit ki akarnak próbálni, meg akarnak tanulni, próbálják ki. A tánc tehetség alapú, megvan bennük, ahhoz bármikor vissza lehet térni. Az, hogy munkaként végezze, akarja-e valaki, más kérdés. Bence színészkedik, építészetet fog tanulni Brünnben, Máté pénzügyi matematikát tanul az elméleti matematika tanszéken. Én is építész akartam lenni. Ötödikes, hatodikos koromban házakat rajzoltam. És ha nem vittek volna el Jászberénybe, a komáromi szakközépiskolába megyek, hogy hajókat vagy házakat tervezzek. A koreográfiában az a rossz, hogy nem marad meg hatvan vagy hetven évig, mint egy ház, csak az élmény marad. Mert igazán videón sem lehet élvezni.

Az is közrejátszik ebben, hogy mindent egyedül csinál. A zene kiválasztásától a koreográfián át a kosztümök, a világítás, a díszletek megtervezéséig.

Nem mindent, de nagyon sokat. Sokan segítenek. Muszáj együttműködnöm emberekkel, szeretek is együttműködni emberekkel. Mindig van egy világos vonalvezetés a fejemben, és azok, akikkel együtt dolgozom, elég pontos vonalvezetést kapnak ahhoz, hogy tudják, nagyjából mit kell csinálniuk. Van elképzelésem arról, milyen zene legyen, ehhez megvannak a támpontok, de ha hiányzik egy remek sűrű csárdás, akkor Koncz Gergő vagy bárki, aki azzal meg van bízva, tudja, mi kell oda az adott műsorhoz, milyen hangnemben, milyen feelingje legyen. Van egy vonalvezetése a műsornak, dramaturgiai, kicsit elvontabb, ez vándorol, hol zenei megoldásként, hol táncos, hol vetített alapúként jelenik meg. Én nem szeretem a didaktikus megoldásokat, hogy megmondjuk, mit akartunk mondani, és mindenki értse ezen azt. Azt szeretem, ha az aha érzés jön elő. Maradandóbb, ha az ember magától jön rá valamire, mintha letaglózom. 

Nem fog rajta gondolkozni. Az előadás végén hazamegy, és már el is felejtette, mit látott.

Ez a szórakoztatóipar és a művészet határán így működik. Mind a kettőt lehet jól csinálni, meg rosszul, de én szeretem, ha el tudunk ezen gondolkodni. Mikor olyan emberek jönnek, akik kijelentik, hogy nem szeretik a néptáncot, a népzenét, nem biztos, hogy attól megszeretik, amit nálunk lát, hanem arra jön rá, hogy olyan dolgokról beszélünk, amilyeneket ők is átélnek, és már nem az a kérdés, szereti-e vagy sem a népzenét, a néptáncot. Az emberek azért ilyen elutasítók, mert le van amortizálva ez a műfaj. Az elmúlt száz évben rátelepedett kétféle ideológia, fölhasználta a politika ilyen kapcarongyként egyszer jobbra, egyszer balra, és akkor az évtizedek alatt kialakult egy idealista szentimentális elképzelés arról, hogy a néptánc mire jó, mire való, és úgy tűnik, egy generáció se lesz elég arra, hogy ez megváltozzon, sőt, az is lehet, hogy már nem is fog, mert újra visszamegyünk oda, ahol voltunk.

Rosszul értelmezzük a hagyományápolást. Más szempontból, de erre utal a Finomhangolás is azzal, hogy az asszonyt sokan még ma is verik, méghozzá hagyományból.

Igen, van egy ilyen álságos nézet, hogy ez a hagyományunk része, Oroszországban csak szabálysértés, ha a férfi otthon veri az asszonyt. De itt nálunk is háborognak, hogy az állam ne szóljon bele, mit csinálok otthon a családommal. Egyébként mondhatják, hogy mit kell nektek ezzel foglalkozni. Miért? Ki foglalkozzon ezzel? Egyesek kijelentik, hogy a néptáncosoknak azzal kell foglalkozniuk, ami régen volt, soká lesz, ez butaság. A kortárs művészeti ág nem attól kortárs, hogy csak modern tánc van benne, hanem attól, hogy amiről beszélnek, azt a problémát veti föl. Amikor a 19–20. század elején fölvesz Bartók Béla egy népdalt, amelyben arról énekel egy 19 éves lány, hogy a szeretőm szerelme, nehogy már azt higgyük, hogy az nem kortárs. Ő nem a múltjáról énekel, hanem az aktuális problémájáról. A fronton ezért énekeltek Ferenc Jóskáról, mert az érintette őket. Az emberek nem foglalkoztak régen annyit a múlttal, mint amennyit mi foglalkozunk vele. Egy paraszt embernek az ő tánca, amivel párt választott, amivel csajozott, amivel egy faluközösségben kivívta a maga helyét, az neki kortárs dolog volt. Persze, mi ezt az eszköztárat akarjuk megőrizni, mert jó, mert több száz év alatt kristálytisztára csiszolódott. De ha mi nem tudunk ezzel a nyelvvel, amit ezektől az emberektől megtanultunk, aktuális dolgokról beszélni, akkor felesleges az egész. Amit népművészetnek hívunk, az az ő önkifejezési formájuk. A hímzéstől a népdalig, a zenétől a táncig. Ha ez önkifejezési forma, megvannak a szabályai, meg kell tanulnunk, akár példafolyamatokon egy az egyben a táncukat, szövegeiket, a hegedűjátékot, és utána ezzel az eszköztárral meg kell próbálnunk mondani valamit. Én ezt egy folyamatnak veszem. Amiről most beszélek, tudtam húsz éve is, csak nem tudtam megcsinálni, mert hiányoztak hozzá az alapvető láncszemek. Mint amikor az ember az ábécé tanulásában még csak a kánál tart, de szeretné leírni azt, hogy majom. Nem fog menni, vagy le tudja írni, hogy majom, de nem érti, mit jelent, és semmi másra nem tudja használni a m betűt.

A Szivek műsorait nemcsak szakmabeliek – hivatásosok és amatőrök – értik, hanem az átlag színházlátogató közönség is. Ha valaki értékeset alkot, a közönség minden rétege vevő rá, kivéve azokat a koreográfiákat, amelyek a szakmának készülnek.

Ki a szakma? A Finomhangolást nem a szakmának csináltam, mégis a szakma értékelte a legtöbbre, Avignonban és Budapesten is.