Hc3

Joggal pirul, szégyenkezik, esik zavarba vagy süllyed el az az értelmiségi, aki még nem olvasott Tandori-verset. Tandori Dezső ugyanis a magyar nyelv egyik legnagyobb mágusa, a posztmodern magyar költészet megújítója, minden idők egyik legszellemesebb és legeredetibb költője. Különösen megkapó ragaszkodása a magánemberi szemléletmódhoz, nem téved soha a képviseleti líra felségterületére, nem akar a nép vagy a nemzet nevében beszélni, miközben a nép vagy nemzet legféltettebb kincsét és legnemesebb közös remekét, a magyar nyelvet teszi számunkra még inkább csodálandóvá és szeretendővé. Tandori nem tud és nem is akar posztnyugatos lenni (bár Babits ott munkál benne is), se feltétlen tárgyias (Nemes Nagy Ágnes!) vagy avantgárd, inkább egy fokozatosan kinyíló, sokszínű magánmitológiát teremt, melyben minden sora autentikus, póz nélküli megnyilatkozás, legyen bár bármely stílusirányhoz közeli. Ugyanakkor az így megteremtett változatos, mégis mindig önazonosnak ható én nem létezhet a másik nélkül, mert egyedül a másikhoz való viszonyából tud ezt-azt önmagából is megérteni. Az önmagába záródni képtelen szubjektum lételeme a paradoxon: „Próbálj meg úgy írni, mintha nem írnál.” Ez az imperatívusz Tandori hétköznapiságának szép példája: a költészetet inkább meg kell találni, mint létre igézni. A költői mondanivaló, a valóságnak vélt létérzékelés minduntalan a grammatika és a kifejezhetőség galád, de termékeny csapdáiba esik, egy kombinatorikus rendszer része lesz: minden mozgáshoz meg kell teremteni a mozgás tereit is, lásd például a nagyszerű sakkverseket.

Bedecs László válogatásában a roppant gazdag, szinte áttekinthetetlen életműből (állítólag volt olyan év, hogy Tandori 8 könyvet publikált) mindössze egy szerény verscsokor olvasható az AB-ART Kiadó kissé romantikus című, és Tandori világával inkább ironikus viszonyt létesítő „legszebb versei” sorozatában. Heterogén, tarka a válogatás, s inkább boldog, nosztalgiázó visszaidézésre alkalmas, mint első ismerkedésre. Tandori mindig határozott szerkesztésű, koncepciózus, de gyakran eltérő poétikai megfontolásokat érvényesítő köteteket tett le az asztalra.

A magyar bölcseleti líra egyik döbbenetes remekműve a Hommage, jól példázza Tandori viszonyát a magyar líratörténeti hagyományhoz, illetve a létszorongatottság központi élményének megnyugtató feldolgozhatatlanságát. Szép ellenpontot alkot e verstípussal a marginalizált szófajok jelentésességére fókuszáló olyan kísérletek, mint A damaszkuszi út, mely mindössze két sorból áll: „Most, mikor ugyanúgy, mint mindig, / legfőbb ideje hogy.” Íme, lehet verset írni főnév és ige nélkül is, és nem is akármilyet. Az ehhez hasonló nyelvi meglátások költészet?esztétikai hasznosíthatóságára a korábbi magyar líra nem figyelt fel. A sakklépésekből is így képződik költészet, A betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz című közismert költemény mindössze három írásjegy: Hc3. A tér itt sem egyszemélyes, a tér a másik meglelésére irányul és kizárólag a másikkal folytatott kommunikáció burka.

Bedecs válogatása jelentős mértékben fókuszált a verebes Tandori-korszak remekeire: a szinte verses regénnyé összeálló lírai alapkarakterű történet az emberi szolidaritás olyan misztikus regisztereit nyitja meg, és a madárlét olyan konok sorsunkra vonatkoztatását élteti meg velünk, mint mondjuk a mániákus, olykor a köznevetség tárgyává is tett Olivier Messiaen madárhangokon alapuló pazar zenéje.

Méltán került a válogatásba a legendás Paper Star mellé a Kalligram folyóirat felkérésére született folytatás, az indulatos, izzó, ugyanakkor Tandori késői költészetének minden lényeges vonását magán viselő Paper Star II.

A kötetet Bedecs László kitűnő, esszéisztikus portréja zárja.

(Tandori Dezső legszebb versei, AB-ART, Pozsony, 2007.)