Hazai magyar írók – név szerint?

Talán egy kissé elrontom ezt az örömet azzal, hogy négy érvet hozok fel ennek az ötletnek az ellenében, segítő szándékkal, az alaposabb megfontolást elősegítve.

Az első rögtön az lenne, hogy nagyon rosszul sül el, ha valakire rákényszerítenek valamit. A reakció azonnal ellenreakciót vált ki. És bár lehet, hogy az ötletgazda célja az volt, hogy népszerűsítse a szlovákiai magyar irodalmat, ezzel éppen az ellenkezőjét éri el. A „kötelező” szlovákiai magyar irodalom visszatetszést kelthet, eddig sem túl jó megítélése ezek után még mélyebbre süllyedhet. Hiszen eddig is mondhattak és mondtak is hazai szerzőktől verset és prózát – szabadon, tetszés szerint.

A második ok az elsőből következik: még rosszabbul veszi ki magát, hogy egy szervezésben részt vevő társaság a saját tagjainak a műveit teszi kötelezővé egy versenyen. Iszonyú kínos lesz, hogy ezek a tagok ráadásul a zsűriben is ott fognak ülni. Szörnyen kellemetlen lesz vers- és prózamondóknak, íróknak és költőknek (ha lesz néhány szerencsétlen, aki elvállalja ezt a feladatot) egyaránt. Kivételt csak az exhibicionisták, a mániákus feltűnési viszketegségben szenvedő író-költők jelenthetik, akik máshol nem képesek kitűnni. Most végre kiélhetik magukat. De azért gondoljunk bele: ülni a zsűriben, ahol kötelezően az illető saját prózáját mondják... Nos, ha a politikusokon számon kérünk mindenféle összeférhetetlenségi ügyet, akkor ez legyen érvényes az irodalmárokra is! Az már csak hab lesz a tortán, amikor jönnek a megjegyzések: „Kötelezővé tették a saját műveiket, mert amúgy senki sem olvasná, adná elő.” „Csak azért nyert, mert az ő versét mondta a szavaló.” Kell ez?

A harmadik ok, amely az ilyen típusú megkötések ellen szól, kimondottan gyakorlatias szempont. Hiszen minden felkészülőnek, még mielőtt szöveget választ, olyan kérdésre kell válaszolnia, amelyre még az irodalomtörténészek sem képesek. Jelesül: ki számít szlovákiai magyar írónak, költőnek? Tóth László, Varga Imre, Márai Sándor, Balázs F. Attila, Krausz Tivadar azok? Vagy böngészni kell az életrajzokat, hogy mikor voltak (cseh)szlovák állampolgárok? És ha egyes versenyzők át akarják verni a zsűrit, azok rögtön tudni fogják, hogy ki a szlovákiai magyar szerző? Lexikon lesz a zsűri asztalán? Ha azt mondom, Mészáros Ottó, Kiss Ottó, Vida Gergely, Vida Gábor, Fehér Sándor, Mórocz Mária, Lanczkor Gábor, Leck Gábor, akkor ki az, aki meg tudja mondani elsőre, közülük ki szlovákiai magyar? Hogy a könyveken nem szerepel piros nagybetűkkel, hogy márpedig az illető szlovákiai magyar, az bizonyos.

A negyedik ok pedig csak annyi, hogy nem olyan jó ez a mi szlovákiai magyar irodalomunk úgy általában, hogy kötelezővé kelljen tenni, illetve hogy ne kelljen színvonalcsökkenéssel számolni, már ami az előadott szövegek színvo-nalát illeti. A szlovákiai magyar irodalomnak nem voltak József Attilái, Kosztolányi Dezsői, Babits Mihályai, Pilinszky Jánosai, és nincsenek ma sem, egy-két kivételtől eltekintve... Gondoljunk csak bele, miből, milyen szöveggyűjteményből választhat ilyen feltételek mellett egy kisiskolás, hét-tízéves kisdiák, aki prózában akar indulni! Néhány nevet tudok csak felsorolni gyermekirodalmunkból. Azt meg aztán teljesen elhibázott döntésnek tartom, hogy nemcsak szlovákiai magyar szöveget kell mondani, hanem ráadásul „kortárs” szerzőtől. Nemcsak arról van szó, hogy a kortárs művek befogadása és megítélése mindig különösen összetett, bonyolult kérdés, hanem arról is, hogy itt mintha kilógna az a bizonyos lóláb.

Arra meg már gondolni sem merek, hogy kik is „a hazai magyar irodalom legjelesebb képviselői”. Név szerint?