Hasrapacsi a múlt rezsimben

„Mindig kíváncsi vagyok Menzel úr véleményére...” Miloš Fikejz felvételeA rá egy évre bemutatott Élet mindenáronnal öt Cseh Oroszlánt nyert, megkapta a cseh filmkritikusok díját, és Oscarra jelölték a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában. Legfrissebb alkotását, a Pupendót hónapok óta nagy sikerrel vetítik a csehországi mozik.

A Pupendo nem nevet, hanem fogalmat takar. Szótári alakja nincs, Hřebejk filmjében beavatós „hasrapacsit” jelent. Vásott kölykök „csípős” játékát, amelyhez egyetlen pénzérme szükséges – nyállal a köldökre ragasztva. Amíg a Süvölvényévek az ötvenes, a Kuckók a hatvanas évekről, az Élet mindenáron egy második világháborús csehországi történetről szól, addig a Pupendo a nyolcvanas évek Csehszlovákiáját mutatja meg, amikor Brezsnyev még jó egészségnek örvend, és a totalitárius rendszer ereje még mindig nem látszik megtörni. Két házaspár áll a film középpontjában: az egyikben tehetséges szobrász a férj, akit a Husák-rendszer nem ölelt a kebelére, a másikban a Cseh Képzőművészek Szövetségének tagja a feleség, aki egykor hűséges szeretője volt a szobrásznak, jelenleg viszont egy „elkötelezett” gimnáziumi igazgató házastársa.

Ön a nyolcvanas években még csak kamasz volt, az „örök időkre a Szovjetunióval” időszaka legfeljebb abban gátolta, hogy még szülői kísérettel sem jutott el a jugoszláv tengerpartra. De másik lehetőségként ott volt a Balaton...

Utáltam a nyolcvanas éveket. Kínos és keserves időszaka volt ez az életemnek. Bezárva éreztem magam, depressziók gyötörtek, mert semmi sem tetszett. Elég, ha csak az akkor készült reklámokat nézzük. Szégyellem a stílust, a kosztümöket, mindent! A hatvanas évek filmjeiben ott a humor, az irónia. A nyolcvanas évek reklámjai egytől egyig fércművek. Esztétikailag iszonyúak, szakmailag rettenetesek, gondolatilag elképesztők. A hivatalosan meghatározott kultúra szörnyű volt, a divat egyszerűen baromi. Hetedikes koromban én már fémkeretes szemüveget hordtam, olyat, mint John Lennon. Nyáron saruban és bő, fehér nadrágban jártam, mint az orvosok. De szeptembertől júniusig még gimnazistaként sem lóghattam ki a sorból. Álmaink netovábbja pedig valóban csak a magyar tenger lehetett. A Pupendo szereplőivel forgattunk is két napot a Balatonnál.

Akárcsak a Kuckók, a Pupendo forgatókönyvét is Petr Šabach elbeszélése alapján írta Petr Jarchovský társaságában.

Már a Süvölvényévekben is ott van Šabach írói kézjegye. És Jarchovskýé is, természetesen. Vele mindig úgy terveztük, hogy egyszer majd összehozunk egy beatzenekart, de valahogy nem volt hozzá elég tehetségünk. Az álmunk aztán más formában teljesült: megcsináltuk ezt a filmet, a Süvölvényéveket, de mint musicalt, mert a téma úgy kívánta. A történet ugyanis arról szól, hogy miképpen tör utat magának a rock and roll egy ötvenes évekbeli prágai lakótelepen, ahol rendőrök és katonatisztek kamaszfiai lázadoznak apjuk szigora, szűklátókörűsége és elsősorban politikai odaadása ellen.

Petr Jarchovskýval együtt ma már a Menzel-Hrabal páros utódjaként tartja számon a szakma.

Ki ne hagyjuk Šabachot! A Kuckókat ugyanis az Ég a szar című elbeszélése, a Pupendót pedig a Részeg banánok alapján írtuk, s ez szintén az ő novellája.

Mennyire szabad a kezük, miközben forgatókönyvet írnak a már sikeres irodalmi műből?

Šabach semmiben sem korlátoz bennünket. Régóta ismerjük egymást, jól működő triumvirátus a miénk. Egyvalamit azonban mindig szem előtt tartunk: a mű szellemét. Egyébként arra is volt már példa, hogy Šabach eljött a forgatásra, mesélt valamit, ami az eredeti novellában nem szerepelt, másnap azonban beékeltük a forgatókönyvbe.

Petr Šabachot már a kilencvenes évek második felében Bohumil Hrabalhoz hasonlították a cseh irodalomkritikusok. És nem csak azért, mert ő is a sörözők koronázatlan királya.

Szerintem Jaroslav Hašekkal is párhuzamba hozható az elbeszélésmódja. Az ő történeteiben ugyanolyan erővel van jelen az élet, mint Hrabal írásaiban. Šabach nem a részegek összefüggéstelen történeteit adja tovább. Ő a megfáradt és meggyötört emberek oldalán áll, akik még nem veszítették el reményeiket, életszeretetüket és legfőképpen a humorérzéküket. Kín és tragédia színezi a történeteiket, de a sorok mögött ott a halvány derű és a megmosolyogtató irónia is. Tegnapi fájdalmaikat a mából nézve finom humorral szövik át. Szórakoztatni akarnak, nem pedig elkeseríteni. Kudarcaikról, elérhetetlen álmaikról, gyötrelmes hétköznapjaikról is úgy mesélnek, hogy azon sírni és nevetni egyszerre lehet. Hašek szarkasztikusabb, Hrabal költőibb és szürrealistább, mint Šabach. Ő kettejük között áll. Különös érzékenységgel hallgatja az embereket, és még a legapróbb történeteiket is képes megjegyezni. Petr Jarchovskýval együtt mi is azt szeretjük benne, ahogy elmesél egy tragikomédiát, vagy egy családi szertartást. Jarchovskýnak az is elég, ha csak felvázol egy szituációt. Ő már abból is egy egész jelenetet komponál.

Személyesen melyikük ismerte Hrabalt?

Én sosem beszéltem vele, pedig többször is megesett, hogy egy időpontban söröztünk az Arany Tigrisben. Ott ültem mindig az asztaltársasága közelében, de sosem mentem oda hozzá. Nem akartam zavarni. A fél szemem azonban mindig rajta tartottam. Távolról figyeltem őt. Petr Šabach beszélt vele. Egy söralátétet is őriz tőle, amelyre írt neki valami szellemeset. Mivel Petr is afféle kocsmai entellektüel, gyorsan közel kerültek egymáshoz. Amíg munkahelye volt, Petr a Cseh Nemzeti Galériában dolgozott. Diplomás művészettörténészként az volt a feladata, hogy a kiállítások megnyitóira komolyzenei műsorszámot biztosítson. Most már csak az írás tölti ki az életét. Novellái nagyon népszerűek a cseh könyvpiacon.

Élet mindenáron című alkotásával ott volt az Oscarért küzdő legjobb öt idegen nyelvű film között. Azóta, hogy a saját példáján tapasztalta, mire buknak Hollywoodban, más szempontok alapján kezd forgatókönyvet írni Petr Jarchovskýval?

Számomra nem lehet szempont, hogy 2001-ben milyen filmeket díjazott az Amerikai Filmakadémia. Én továbbra is olyan témákat szeretnék feldolgozni, amelyek itt, Közép-Kelet-Európában fontosak. Nem igaz, hogy egy cseh, magyar vagy lengyel alkotás a világ filmtermését tekintve provinciális. Ha én, mint néző például finn filmet nézek, nem valamiféle skandináv westernt akarok látni, hanem az érdekel, hogyan élnek az ottani emberek. Amerikát járva az Élet mindenáronnal végérvényesen bebizonyosodott számomra: az egyetemes filmművészetben még a legkisebb országnak is megvan a maga helye, ha képes önmaga lenni. Paradox helyzet: egy jó kelet-európai film manapság Amerikából indul el a világba. Nem otthonról, hanem a tengerentúlról! Még Jan Svěrák kollégám esete is erre példa. Amíg a Kolja nem jutott el az Egyesült Államokba, addig Nyugat-Európa sem tudott róla. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden itt készült film zöld utat kap Amerikába, hiszen az ottani nézőt a hazai nagy stúdiók produkcióin kívül nem nagyon érdekli más országok filmgyártása. Friss felmérések szerint a kinti moziba járók mindössze hét százaléka kíváncsi a külföldi alkotásokra. Az pedig nagyon kevés. De ha ugyanennyi néző Csehországban járna cseh filmekre, az már számottevő lenne, és fel is lendítené a cseh filmgyártást.

Hazai kritikusai a legtöbbször Jiří Menzelhez hasonlítják, talán mert a hatvanas évek cseh új hullámának örökségét viszi tovább, és akárcsak Menzel, ön is a tragikomédia mestere, humort és iróniát, derűt és melankóliát vegyít lenyűgöző eleganciával.

Bár a korai Forman-filmeket is nagyon szeretem, igazán közel Menzel úr alkotásai állnak hozzám. Mindig kíváncsi vagyok a véleményére. Ha azt mondja: „ezt és ezt gondolja még át”, akkor tudom, azt a képsort nyugodt szívvel kivághatom. Minden észrevételéért hálás vagyok, mert egy idő után már úgy érzem: túl közelről nézem a filmet, és ilyenkor már csak a külső szem segíthet.

A Pupendo sikere, gondolom, szárnyakat ad a következő munkájához.

Mai történet. Hanyatt-homlok. Ezt a címet adtam neki. Szerintem nagyon jó film lesz.