Három nap levegő nélkül!

Talán ismerik az anekdotát a betegről, aki arra panaszkodott az orvosának, hogy ha levegőt vesz, nyilall a mellkasa. „Akkor hát maradjon otthon három napig, és ne vegyen levegőt – tanácsolta neki az orvos –, aztán jelentkezzen ellenőrzésre.” A vicc abszurditása abban rejlik, hogy az ember néhány percnél tovább nem bírja ki levegővétel nélkül, s ha leáll a légzése, akkor azonnal éleszteni kell. Minden egészségügyi kurzus a mesterséges légzés tanításával kezdődik, aminek alapelve, hogy az az ember, aki egészségesen és zavartalanul lélegzik, egy pillanatra mintegy kölcsönzi saját légzési ritmusát az elhaltnak, hogy feltámassza.

Az e vasárnapi evangélium az apostolok háromnapos légzésszünetelését írja le, amit rémülten, s valójában titkolt levegővételekkel zárt ajtók mögött rejtegettek. Lélegzetüket Jézus kereszthalála állította el, mi egész azt megelőző ténykedésének látszólagos kudarcát jelentette. Ezért aztán a Mester halottaiból feltámadván különös módon köszöntötte őket a zárt helyiségben: „rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: Vegyétek a Szentlelket!” (Jn 20, 22). Képzeljük el, amint Jézus kinyitja a száját. Amint mély lélegzetet vesz, hogy végül rituálisan kilélegezzen – az apostolok irányában. Lehet, hogy abban a pillanatban ószövetségi alakok jelentek meg a képzeletükben, olyanok, akik számára a hasonló lélegzetvételek sorsdöntőek lettek. Például Gedeon számára, akit az ellenséggel való győzelmes harc előtt „az Úr lelke szállt meg” (Bír 6, 34). Vagy a hatalmas Sámson számára, aki gond nélkül széttépte az oroszlánt, mert őt is „megszállta az Úr lelke” (Bír 14, 6). De sokkal valószínűbb, hogy a legrégibb bibliai történet jutott eszükbe, Ádám teremtése, amikor „megalkotta az Úr Isten az embert a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett” (Ter 2, 7).

Mikor Teréz anya egy alkalommal interjút adott, s éppen egy szemétlerakat közelében, megesett, hogy egyszer csak nem az újságíróra figyelt, hirtelen elhallgatott. Majd gyorsan feltűrte a ruhája ujját, a szemétbe túrt, s egy csecsemőt húzott elő. És bár reménytelennek tűnt a dolog, melengetni kezdte őt, és műlégzést adott neki. A újságíró, látván a szerencsétlen magzatot, megkérdezte: „Nem jobb volna hagyni meghalni ezt a gyermeket?” Teréz anya szemrehányóan nézett rá: „Nem, mert él, és minden, ami él, a mi felebarátunk. És minden felebarátunkban ott az Isten, ebben az ártatlan, elhajított kisgyermekben is. Isten mindnyájunkat megajándékozott az élettel, hogy érezzük és átélhessük az ő hatalmas szeretetét itt a földön.” Ebben a pillanatban a gyermek sírni kezdett, s Teréz anya boldog örömmel szorította magához. Az apró teremtés élt.

Jézus keresztre feszítése után az apostoloknak is úgy tűnhetett, hogy egyben az ő küldetésük is eltemettetett – a bűnök szemétrakása alá, az árulás, a visszautasítás és a gyűlölet durva rétege alá. Talán, mint az az újságíró, ők is kétségbeestek, s azt gondolták, az emberiség visszavonhatatlanul arra ítéltetett, hogy saját lelki mocskába fulladjon bele. Ezért kellett, hogy Jézus „mesterséges légzést” adjon nekik, hogy odakölcsönözze az ő egészséges légzését, pontosabban, hogy megajándékozza őket saját Lelkével. A lehelet után ugyanis hozzátette: „Vegyétek a Szentlelket!”, s magyarázatot is adott, hogy e Lélek hatalmával ők is bátran kotorásznak majd a szemétben, mocsokban, és húznak ki onnan élő embereket. E küldetést Jézus nagyon egyértelműen meg is fogalmazta: „Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek” (Jn 20, 23).

Olykor megkérdezik a gyóntató papot, nem lehangoló-e órákig csak emberi mocsokságokat, vétkeket, esendőségeket hallgatni. A válasz egyértelmű: hogy is hangolhatna le a megbánt bűnök felsorolása, amelyeket elkövetőik éppen akkor kotornak ki a szemétdomb mélyéről, hogy aztán bűnbánó zokogással kisírva magukból, maguk is megbocsátást nyerjenek? Hogy feloldozást nyerjenek, ami nem más, mint a kegyes Teremtő éltető lehelete.

A szerző római katolikus pap