Harminc év múlva...

Sebő FerencFarkas József felvételeAz opálos pára a víz felett még emlékeztet ugyan a hajdani színekre, csobbanásokra, miccenésekre, miközben mi konokul saját nyomainkat kutatjuk a rohanó víz tetején... Mert az emlékek és a remények tán mégis a vízen járnak... De a folyók bölcsebbek nálunknál, tovább rohannak.

Kassa főutcája a hetvenes évek elején. Kora őszi, áttetsző napsütés. Ilyenkor a nap már nem bágyaszt. Ragyogó fénykévében sétálunk. Sebő Feri, Halmos Béla kezdő sztárok, fülükbe még ott zizeg a tegnap esti vég nélküli taps. Több volt ez közönséges sikernél – fordulópont –, a megzenésített versekkel olyan sikert értek el, hogy Rita Pavone is megirigyelhette volna... Mosolyuk fénynyalábot karcol, oroszlánmosoly. Ilyen illik huszonéves korukhoz, tehetségükhöz...

Skalpvadászként, a ritka zsákmány reményében formálgatnám a leendő írás mondatait, kérdéseit, de egyszerre beszélünk mindhárman, ömlik belőlünk a szó, a korosztályunkra még jellemző barátkozás ösztöne elsodor minden professzionista fegyelmet.

ĺrás lesz-e belőle? – tűnődöm. Lesz. Mint ahogy Vas Lajossal, Faragó Laurával, Ferencz Évával és Vikár Bélával is megszülettek a portrék, interjúk, pedig azok is milyen sodró magánbeszélgetések voltak. Szinte a fukarság különös érzése fojtogatott, amikor élményeimet publikálandó, meg kellett osztanom legbensőbb érzéseimet. Ráadásul ezen érzéseket megosztani talán eleve lehetetlen, legalábbis most is még annak tűnik... Lett-e belőlük üzenet?

Valami elindult, még a Röpülj pávával, a népzene tévéfesztiváljával, majd a táncházmozgalommal, valami nem hétköznapi, aminek oldalvizein is evezni megrendítő jó érzés. Neofita nagy akarások feszítik bensőmet, mostanában kerültem jómagam is intimebb viszonyba a népdallal – én, a vidéki – egy pozsonyi úrilánynak (feleségemnek) franciául is olvasgató, hegedülgető néhai édesanyja szellemi örökségének fonalán. Értem lassan a különbségeket a magyar nóta, a népies műdal, meg a népdal között, sőt inkább érzem... visszaszervesül világomba ezen elfeledésre ítéltetett kultúra, és szent haraggal szeretném elszámoltatni az iskolapénzt az iskolai zenei nevelésért, 12 év irodalomoktatásáért, öt év külön zeneiskoláért (a későbbi magyar szakos diplomámat most nem is említem).

Szatyromban ott lapul az Ének-zene az óvodában (Forrai Katalin páratlan értékű könyve), mert gyermekeim az óvodában az „Aj, jaj fekete vonat”-ra tántorognak, ami ellen vehemensen tiltakoztam. Pár hónapja vettem egy hordozható magnetofont, és népdalt gyűjtök Bodrogközben, Magyarbődön, Gömörben... mert valódi népzenei hanglemezek a kereskedelemben ekkor még nem kaphatók, „családi zenei – anyanyelv archívum”-nak maradnak a gyűjtések, meg a Röpülj pávából felvett dalok, már csak a gyerekek miatt is. Csak tiszta forrásból, hogy megérje... (Megérte!)

(Szakítván a továbbiakban az egyes szám első személyben fogalmazó publicisztikai fordulatokkal, e tipikusan magyaros személyeskedéssel, mely a mesélőt a nyájas olvasó képzeletében ama porcelánboltban tébláboló elefántra emlékezteti, a szerző elnézést kér azon önzéséért, hogy a közelmúltat személyes emlék gyanánt kezelte.)

Valami elindult. Táncházak, zenekarok alakulnak, egyre több a valódi népzene, egyre több elfeledett ismerős jelenik meg lemezen, kazettán. Megszűnőben az a paradoxon, hogy többnyelvű társaságokban a szomszédnépek népdalaira Bartók-Kodály országának képviselői az ízlésficammal felérő „Már mi nálunk babám”-mal, vagy a hülye „Mi mozog a zöldleveles bokorban”-nal válaszoltak. Már nemzetiségi táncházak is alakulnak, határon túli magyar zenekarok, sőt a szomszéd népek fiataljai „effélét csinálni maguk is próbálnak”. Nem marad érintetlen az emigráció sem, Bullben, Svájcban a hagyományos pünkösdi tánctáborban, a müncheni-berni zenészekkel kísérve, Berecz Andris énekli az égre, „Magyarország az én hazám, nem német!”, és mi, az emigráns közönség homlokunkkal támasztjuk meg a szemközti hegyeket.

De ekkor az emigráció még a holdban sincs. Nagy tervek, nagy álmok és szándékok feszülnek neki a jövőnek. Fürdünk a költészetben, soha ennyi vers nem forgott közszájon, mint az új igricek nyomán. Mintha az énekelt vers volna a vers igazi, itt és most mindenképpen korszerű formája, Sebőék és követőik zenéjére József Attilát, Nagy Lászlót, Kosztolányit, Aranyt, Weörest dudorászik, füttyög az utca népe. Igen a költészet meghódítja a tizenéveseket, szinte mellékesnek tűnik (bár nem az!), hogy a népköltészet vagy a műköltészet alakjában. Ez a mozgalom olyan szép, hogy szinte hihetetlen.

A kultúra bárgyú rőfösei a pártközpontban nem tudnak mit kezdeni ezzel az új jelenséggel, amely ellen ideológiai kifogásokat sem emelhetnek. A „néphatalom” nem vitathatja el a népköltészet jogait, sem a „haladó (forradalmi?) hagyományainkat” az irodalomban. Patthelyzet. Pedig az ügy gyanús, mint minden, amit nem alulról jövő kezdeményezésként önmaga a pártközpont kezdeményez.

Az új mozgalom kedvelői, támogatói felszabadultan örülhetnek, hiszen még a sajtóban sem mussz-téma, nem felsőbb utasításra kell ámulni, dicsérni, hanem csak úgy magunktól, az önmagunkban felfedezett esztétikai örömök nyomán. Ritkaságértéke van ennek jelenségnek ebben a „csak májuselsejés manifesztáció örömű” korban.

„Sehol több tehetség el nem pusztul, mint Magyarországon” – állítja (ilyen egyszerűen) Osvát. Nem is az állítás lényege, hanem az egyszerűsége a megrendítő. Az önsajnálatnak mindig inkább bőviben voltunk, mint az egyszerűségnek. Tán mert a logika szikár rendszere helyett inkább az érzelmek görgetegeibe burkolódzunk. Ez látványosabb, mondhatnók pontatlanítani akarván: drámaibb. Mert nem az! Mert a helyzetet inkább elemezni kéne. Minden ismeretlen jelenség kulcsa a tényszerű, száraz leírásra alapuló érzelemmentes kép, vagy ha úgy tetszik: társadalmi önarckép.

(Nem az az érdekes, hogy hogyan előzte meg most már mindörökre Siemens – és mások – a mi Jedlik Ányosunkat és társait a világ tudományos felfedezéseinek leltárában, hanem hogy miért! És az örökrangadók futballstadion gondolkodása ezen nem segít, mert Bolyai érdekében nevetséges volna utólag gyűlölni Gausst. Ismerni, mindkettőt sokkal fontosabb!)

„Az ideálok a halottaknál is gyorsabban lovagolnak” – figyelmeztet Osvát. Már régen nem a nevekre („ha van, csak áruvédjegy”) kellene figyelnünk, hanem az ideákra. Közhelyeket dajkálgatunk. „Bartók és Kodály országa” – mondjuk és halljuk szívesen önmagunkról, miközben nyelvterületünkön tudatosan nem alkalmazzuk a Kodály-módszert és Bartók esszéit felütvén még az értelmiségi küldetésükre oly büszke kevesek is továbblapoznak, különösen ha még kotta is van bennük... Ez van, sőt ez fel sem tűnik. Pedig jó lenne, ha feltűnne végre, ha olyan nemzedékeket nevelne fel iskolarendszerünk, akik a nagy mesterek műveit és szavait is egyaránt érteni tudnák. Mert minden az iskolával kezdődik. Sajnos a valódi tudást (kíváncsiságot) helyettesítő sznobizmus is és az agresszív feledtetés devianciája is. Minden, vagy szinte minden.

A Sebő együttes 30 éves jubileumi koncertjén ismét oly világossá vált a képlet. A versek, a költészet lényegéről néhány óra alatt meghatározó képet alkothatott a közönség, bennfentes jártasságot a magyaros és nyugat-európai versformák világában... ráadásul megerőltetés nélkül több verssor maradt meg memóriájában, mint egy frissen érettségizőnek. Milyen egyszerű ez a módszer és milyen hatásos. Óvodától az elemi iskoláig megalapozandó zenei, költészeti (irodalmi) nyitottságot kínálja. Van-e ennél több? Mindezt egyszerű játékossággal és jóval kecsegtetőbb eredményekkel, mint jelenlegi porosz hagyományokra épülő oktatási rendszerünk. Ha még azt a lehetőséget is számba vesszük, hogy ennek a korcsoportnak a testnevelési óráiba bele kellene szőni, egy további játékos fordulattal, a néptánc oktatását is... Bizony, a mai átlagműveltségnél, a Jókait, Gárdonyit stb. maximum képregényekben megismerő nemzedékekkel szemben egy tájékozottabb, nyitottabb, kíváncsibb, jelenlegi műveltségi standardunkat kétségbe vonó, mai kulturális restségünket félresöprő, izgalmas új műveltség lépne helyünkre. Ideje volna.

Hagyományaink, lehetőségeink ezt kínálnák, mint ahogy egyéb gazdagságaink nem léteznek. Aki felelősen néz a jövőbe, nem feledkezhet meg ezekről a gyors piaci sikert nem kínáló befektetésekről. Apróságokról lévén szó, ne részletezzük, csak hasonlítsunk össze értékben, mi a fontosabb, családon belül egy újabb (általában időrabló) műszaki csoda, vagy országos méretben néhány kilométer autópályává betonozott természetes környezet elpusztítása, illetve egy nálunknál értékesebb (okosabb) nemzedék? A jövő!

És a folyók tovább folynak. Múlik napra nap. A jubileumi Sebő koncertet meg sem említik a hírekben. Minek is? Köd előtte, köd utána, mint a mesékben. Zenei felvételt sem közvetítettek abból a néhányból, amelyeket még a hetvenes években rögzítettek... (mert azóta sem rögzítettek, semmit!) adtak helyette rikácsoló reklámot és ahhoz hasonló jellegtelen tánczenét....

Napra, nap. ĺgy múlt el harminc év. Sikerek: Tokió, Sydney, New York, London, Luzern – világhír, mert ez az!

Majd egyszer, esetleg átveszünk valami hasonlót a braziloktól, vagy az új-zélandiaktól... talán, ha megéljük.