Hahó, színház, jövünk!

Idén tizenhatan zörgettek bebocsátásért a Jókai Színház ajtajánDömötör Ede illusztrációs felvételeA komáromi Jókai Színházban a közelmúltban zajlott színészfelvételin Kiss Péntek József, a színház igazgatója, Telihay Péter művészeti vezető, Varsányi Mari, a színház művésznője, Varga Emese dramaturg, Szabó Csilla lektor és Kukola József művészeti titkár hallgatta meg a jelentkezőket. Azokat a fiatalokat, akik kedvet éreznek magukban, hogy egyelőre képesítetlen színészként szerezzenek némi színpadi tapasztalatot. Idén a meghirdetett felvételire huszonhatan jelentkeztek, majd a mindent eldöntő napon tizenhatan zörgettek bebocsátásért a művészet templomának ajtaján – a színészi pálya felé kacsintgatók közül sokan valamilyen „polgári” hivatással, illetve képzési formával is megpróbálkoztak, s akiket már felvettek egy felsőoktatási intézménybe, letettek a művészi ambíciókról. „Még így is meglepett bennünket az érdeklődés mértéke – meséli Varga Emese dramaturg –, tavaly nem hirdettünk felvételt, de két éve, amikor voltak betöltendő helyeink, mindössze heten-nyolcan jelentkeztek, ebből kettőt vettünk fel. Úgy tűnik, ahogy a színháznak növekszik az ázsiója, megint sikk segédszínésznek jönni.”

A felvételire a fiatalok részben saját, választott anyaggal, részben a színházvezetés által meghatározott művekkel készültek. A „kötelezők” között a lányok esetében József Attila Óda és Talán eltűnök hirtelen… című verse, valamint Faludy György egyik Villon-átköltése szerepelt, továbbá egy-egy részlet vagy monológ a Rómeó és Júliából, a Szent Johannából és a Pygmalionból. A fiúk a verseken belül Villon helyett Csokonait kaptak, a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz címűt, monológként pedig a Medve, a Revizor és az Othello egy-egy részletét. Választott anyagként a színház verset, prózát és dalt kért a jelentkezőktől.

Mivel a zártkörű „műsorra” nem juthattunk be, a távozóban levőket állítottuk meg, ugyan mondanának néhány keresetlen szót magukról, a felvételi élményeikről, valamint arról, mi vonzotta őket ide. Agócs Attila Fülekről érkezett, négy éve a Zsákszínház tagja, játszott a Csongor és Tündében, a Magyar Elektrában, a Tótékban, a Fekete Péterben. 25 éves, jelenleg szakácsként dolgozik. A színművészetin még nem próbálkozott, de ha úgy adódna, valamelyik magyarországi színitanodába idővel szívesen jelentkezne. „Maga az életvitel tetszik, a szabadság, hogy itt szabad felfogás uralkodik” – summázza elképzeléseit a színházi létről. Mint meséli, a felvételin arra kérték, hogy választott dalát – a Süsü, a sárkányt különböző módokon adja elő: dzsesszesítve, táncolva, úgy, mintha mindenkit hülyének nézne, s ő volna a világ legokosabb embere, illetve sárkánya.

Derzsi Réka az éppen Paláston zajló színjátszó táborból érkezett a felvételire, amúgy Nagyszarván él, most érettségizett. A somorjai gimnáziumban a Noli me tangere színkör tagja volt, s a tavalyi Jókai Napokon megkapta a Ferenczy Anna-díjat. A pozsonyi és a budapesti színművészetin is próbálkozott, egyelőre sikertelenül. „Kicsi koromtól fogva az a vágyam, hogy egyszer színházközelben élhessek, ez a mindenem. Nem tudom elképzelni magam matektanárnőként, közgazdászként, mindig a művészet vonzott. A színháztól azt várnám, hogy nagyon sokat adjon: fejlődni szeretnék, színházilag, műveltségileg, tapasztalatokat akarok szerezni. Azt hiszem, így könnyebb lenne a felkészülés a felvételire is” – mondja Réka, aki egyik választott versével (Orbán Ottó: A repülés felfedezése), valamint dalával, a Különös éjszaka volt...-tal lépett a felvételiztető bizottság elé.

Kovács Bea Zselízre járt gimnáziumba, idén érettségizett, Bényben lakik. Szintén felvételizett a pozsonyi színművészetire, a második körig jutott: „Ott lettem teljesen biztos benne, hogy tényleg ez az a környezet, ahol a továbbiakban létezni szeretnék. Jelentkeztem a Selyébe közgázra, és egy kétéves köztisztviselői képzésre is, de most már csak ide akarok jönni. Lehet, hogy nehéz pálya, de még ha szélmalomharc is – mutassuk meg magunkat, ne legyünk mindannyian big brotherek. Telihay Pétert, így, a felvételi után, nagyon furfangos rendezőnek tartom. Azt kérte, hogy azt a verset adjam elő, amelyiket a legkevésbé szeretném. Vogelweidétól A hársfaágak csendes árnyán...-t választottam. Nehéz volt döntenem, volt még egy Weöres- és egy Majakovszkij-versem, mindet egyformán szerettem és egyformán nem szerettem volna előadni. Azután az egyik kötelezőből, a Szent Johannából kértek egy részletet. Rájöttem – persze elméletileg eddig is tudtam –, hogy egyfajta szövegből hányféle érzést ki lehet hozni, s nem biztos, hogy az érzések a szituációhoz, a témához kapcsolódnak.” (Csak a margóra jegyzem meg, utólag büszke vagyok a szimatomra, pontosabban a két találatomra: Réka és Bea, akik a pozsonyi felvételiről és a különböző szavalóversenyekről már ismerik egymást, ősztől a Jókai Színház társulatának a tagjai.)

S hogy milyenek voltak a „zsűri” összbenyomásai? Varga Emese foglalja össze: „Elsősorban arra kértük a felvételizőket, hogy különböző szituációkban, értelmezésekben adják elő a szövegeiket. Sokan vannak, akik jól szavalnak, énekelnek, de csak egyetlen módon képesek megszólalni. Természetesen azok voltak előnyben, akik a helyzetekre rugalmasabban reagáltak. Igazából fiatal férfi segédszínészekre lett volna nagyobb szükségünk, de mindössze négyen jelentkeztek, s nem volt különösebben erős a mezőny. Ez egyébként a főiskolára is jellemző, az ottani tanárok is panaszkodnak, hogy eltűnnek a klaszszikus férfi karakterek, inkább érdekes arcok, egyéniségek jelentkeznek. A lányok között is voltak szélsőségek – olyanok, akiknek a színház régi álmuk, most megpróbálták, bár igazában nem adottak a képességeik, de akadtak olyanok is, akiknek van valamilyen amatőr színházi tapasztalatuk. Ez egyébként nem volt feltétel, de tagadhatatlanul meglátszik a jelentkezőkön: eleve máshogy lépnek a színpadra, máshogy szólalnak meg, nem annyira elfogódottak.”

Kiss Péntek József színidirektor számára a legfőbb jelentősége ezeknek a színészfelvételiknek, hogy jelként működnek a jövő felé – képet adnak arról, milyen az érdeklődés a fiatalok részéről a színház iránt, mennyien szeretnének a színészi pályán mozogni, mennyire tehetségesek, s egyáltalán: milyen vonzása van ma a színháznak. „Persze nem pusztán a felmérés kedvéért hívtuk ide a jelentkezőket. Idén két, maximum három fiatalt tudunk felvenni segédszínésznek – bár hivatalosan nincs segédszínészi státusunk, tulajdonképpen ezek a fiatalok is színészként kerülnek hozzánk, ugyanakkor természetesen működik a spontán belső rend, amelyben megvan a maguk helye az előképzettség nélküli fiataloknak, akik most ismerkednek a színházi munkával. Olyanokat keresünk, akik a pici szerepeket megoldják, akikben ott mocorog a tehetség, a színpadi kiteljesedés lehetősége. Ami még mindig nem jelenti azt, hogy ne kallódhatnának el, ne fásulhatnának bele ebbe a munkába. De azért a gyakorlat azt mutatja, hogy a színművészetire zömmel azok kerülnek be, akiknek van valamiféle színházi előéletük, s ezáltal is jobban bírják a felvételik stresszhelyzeteit. Két éve Mai Színházi Stúdió néven elindítottunk a színházban egy alapképzést azon fiatal színészeinknek, akiknek nincs főiskolai végzettségük. A stúdió idén pihent, éppen azért, mert a résztvevői közül többen főiskolára kerültek, de ha most újra több fiatalunk lesz, ismét lesz értelme. Emellett természetesen a tapasztalt színművészeink is szívesen foglalkoznak a kezdőkkel a szerepformálásban, a beszédtechnika csiszolásában. A legutóbbi előadásunkban, a Fiatalság, bolondságban például játszik a műszak – fantasztikus most a műszakunk, fiatalok, dolgosak, értelmesek, szeretik a színházat –, az ő esetükben is nagyon érdekes volt az együttműködés az „igazi” színészekkel, egy remek hangulatú próbafolyamat van mögöttünk. Ezt tudjuk kínálni a frissen hozzánk érkezőknek is.”