Ha a villanypóznára, akkor oda

A lehetőségek pedig izgalmas helyzetek elé állítják. Fehér lovon fekete című rendezése után Rastislav Boroštól kapott újabb szerepet, de játszik Miloslav Luther, Ivan Ostrochovský és Jaro Vojtek új filmjében is. Mindeközben Pozsonyban a TREPP Színházi Platform A tanárnő című, szlovák nyelvű előadásában viszi a prímet.

Pályája legelején a film vagy a színház iránt érzett erősebb vonzalmat?

Más opció akkoriban nem is létezett számomra, csak a színház.

Tartott a kamerától?

Minden vágyam az volt, hogy színpadi színészettel foglalkozhassak. Azt akartam tanulni, a magamévá tenni, amennyire csak lehet, megfejteni. A film már később, a főiskola harmadik-negyedik évében lépett be az életembe. De még akkor sem volt ott egyértelműen, inkább csak a színházra figyeltem. Megátalkodottan csak az érdekelt.

Mivel esett át a tűzkeresztségen?

Matúš Libovič vizsgafilmjével. Szólt, hogy volna egy szerep. Terhes a nő, férjével már megromlott a kapcsolata. Egy fa alatt kellett szülnöm, miközben zuhogott az eső. Ez volt az első komolyabb filmes megmérettetésem.

Kéméndről a mozivászonra. Elérte, amit szeretett volna. Megdöbbentette?

Ilyen érzés egyáltalán nem volt bennem. De azért elcsodálkoztam, amikor megláttam magam. Nem sokkal később már egy nemzetközi hírű rendezőnő irányítása alatt álltam. Agnieszka Holland filmjében, a Jánošíkban kaptam szerepet. Elkezdtük a forgatást, és nem fejeztük be. Pechemre. Mert amikor hét év után Agnieszka újrakezdte, az egész szereplőgárdát lecserélte. Fiatalabb arcokra volt szüksége.

Évekkel később aztán mégis visszakerült hozzá, a Sarlatánban. Egyetlen szóval hogyan jellemezné őt?

Vérprofi. Nála már a casting is máshogy zajlik, mint általában. Nem elég, hogy valamit csak úgy elmond a színész a kamera előtt, és viszlát, majd értesítjük! Jó előre elküldik a szöveget, hogy legyen időd megtanulni, a válogatáson pedig már minden precízen elő van készítve. Ott a sminkes, a fodrász, megkapod a jelmezt… Agnieszka már akkor úgy akar látni, ahogy azt a filmben elképzeli. És nem éppen arra járó stábtagokkal állít egy jelenetbe, hanem a későbbi partnereddel. Azzal, akivel majd játszani fogsz a filmben.

A nagy áttörést honnan datálja? A sok színpadi szerepet követően kinek az alkotása után kezdték folyamatosan hívni a filmesek?

Épp tíz évvel ezelőtt Mariana Čengel Solčanská hívott a Szeress, vagy menj el! című munkájába. Ott már komoly feladattal kellett megbirkóznom. Íve volt a szerepnek. Tudtam, honnan hová kell eljutni benne. Válófélben a nő, újraindítja az életét, elmegy a barátnőjével egy hétvégi házba, ahol mindenféle titokra derül fény.

Mennyit változott azóta a viszonya a filmmel mint műfajjal? A kamerák előtt is ugyanazt érzi már, mint a színpadon? A teljes odaadást, felszabadultságot?

Ma már úgy vagyok ezzel, mint amikor egy nő egyszerre két férfit szeret. De már a kilencvenes évek végén megérintett valami, amikor azt a bizonyos vizsgafilmet forgattuk, amelyben komplexebb női szerepet formálhattam meg. Éva, téged nagyon szeret a kamera, mondták a srácok. Korábban nekem ilyet senki nem mondott, és én sem láttam így. Elkönyveltem magamban, hogy jó, nem úgy nézek ki, mint XY, de talán nem is számít, majd csak lesz valahogy. Befejeztük a forgatást, jöttünk haza kocsival, és jobbról is, balról is azt hallottam, hogy meglátod, sokat fognak hívni filmezni! Hittem is, nem is. Egyvalamiben voltam csak biztos: filmben játszani teljesen más, mint a színpadi létezés. Előbbi rengeteg titkot hordoz, amit csak sok-sok tapasztalással fejt meg az ember. Ma már jobban tudom, mire vagyok képes, de a legfontosabb: természetesen létezni a kamera előtt.

Melyik filmben érezte először, hogy már ez is megtörtént?

Mariana Čengel Solčanskánál és Jaro Vojteknél, a Gyerekekben.

Ez utóbbiban nyújtott alakítását díjazták Pekingben. Eddigi legextrémebb szerepét miben kapta?

Az még a főiskolán volt. Egy személyben kellett hoznom a lengyel hadsereget. Színpadon. Két dolog nehezítette a szerep megformálását. Lengyel volt a rendező, aprólékosan vázolta, milyen a darabbeli hadsereg mentalitása. Azt kérte, hogy legyek rettenetesen töketlen, lassú és döntésképtelen. Én, aki addig teljesen más ritmusban mozogtam a színpadon, mint a többiek! Ráadásul egy jókora katonai zubbonyt adtak rám, és rám aggattak nyolc dög nehéz puskát, a súlyuk alatt alig bírtam lépni. Nem lesz elég egy? – kérdeztem. Nem! – mondta a rendező. Tessék, itt van, ezt akartad, nem? – nyugtattam magam. Hiszen egészen addig mindig csak a temperamentumos magyar nőt kérték tőlem. Bizonyos fokig önmagamat kellett adnom. Minden darabban, minden szerepben. Azt mondtam, ha még egyszer ilyen figurát osztanak rám, felvágom az ereimet. Na, erre jött valami egészen más! Úgyhogy kuss, Bandor Éva! Elhallgattam. Jött egy rendező, aki új kihívás elé állított. Megtámadjam, lelőjem? Most vagy kicsit később? Elvittük az előadást a lódzi színházi fesztiválra, és ott is nagy sikerünk volt vele. Jóleső visszajelzés volt ez. Hirtelen valami mást kívántak tőlem, mint addig, én meg kimondottan élveztem. Yvonne, burgundi hercegnő is ilyen extrém feladat volt Kassán. Egész idő alatt hallgat, csak a darab végén van két mondata, mielőtt megfulladna a halszálkától.

A legjobb női alakítás díját kapta érte Kisvárdán, a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján. Egy évvel azután, hogy ugyanebben az elismerésben részesült a Mágnás Miska Marcsájáért. Filmben kitől kapott igazán szélsőséges karaktert?

Most, a nyáron Rasťo Boroštól, aki Božena Slančíková Timrava, a neves szlovák klasszikus Ťapákék című regénye alapján forgatta új filmjét. Egy kisvárosi femme fatale-t játszom, aki eszméletlenül szerelmes az egyik Ťapák fiúba. Öt éve tart a kapcsolatuk, a nő már szeretne kiszállni ebből az őrületes érzelmi örvényből, de nincs hozzá ereje. Fogva tartja őt a férfi vonzereje. Vergődik benne, mint légy a pókhálóban. Sokkal karizmatikusabb férfiak teszik neki a szépet a városban, ő mégis Titusért küzd, ezért a filozofikus gondolkodású, a lelke mélyén buddhista, próféta alkatért, aki ott él beragadva a maga fura kis világába, és próbálja megfejteni az élet értelmét. Tudni szeretné, miért született erre a világra. Ezt kutatja, ezért bújja a könyveket. Erre megjelenek én, Kora, és újra felteszem neki a kérdést, hogy mikor akar végre feleségül venni? És mikor fogok én szülni? Mikor alapítunk családot? Ha ez neked mind nem fontos, mondja a nő, végzek magammal, leugrom a villanyoszlopról.

Fel is mászik rá?

Ültem a sminkszobában, és jöttek a stábból, hogy megmutassák a frissen készült fotót, hogy a rendező ott ücsörög fent, a villanypózna tetején. Kérdezték, hogy hajlandó vagyok-e megcsinálni? A forgatókönyvben eredetileg az állt, hogy egy fára mászik fel a nő, amire lélekben fel is készültem. Onnan kiabáltam volna fenyegetőzve, hogy levetem magam. És hogy sikerüljön a terve, húsz kést szúr a fa alá, hogy azokra zuhanjon, az a tuti halál. De a rendező változtatott a megálmodott képén. A villanypóznától nem rettentem meg. Technikailag mindent megoldottak, hogy biztonságban érezhessem magamat. Én meg boldog voltam, hogy megcsináltam. Úristen, Éva, olyan büszkék vagyunk rád, mondták többen is a stábból. A lényeg az, hogy jól mutasson a filmben.

Titus megformálójával, a kiemelkedő tehetségű Milan Mikulčíkkal most játszott először?

Ismertük egymást a főiskoláról, de hosszú évekig senkinek nem jutott eszébe, hogy összerakjanak bennünket. Milan is, én is jártuk a magunk útját. Egészen eddig. Az elmúlt egy évben ugyanis három filmben játszottunk együtt. Miloslav Luther Alvó számla című rendezésében testvérek vagyunk. Milan már ott jelezte, hogy Rasťo Boroš új alkotásában nagyon jó munka vár ránk. Így is lett. Mindketten csodás feladatot kaptunk. Jaro Vojtek Anesztéziájában altatóorvost játszik, és nálunk száll meg a faluban, aminek én egyáltalán nem örülök. A kezdeti konfliktusok után mégis kölcsönös szimpátia alakul ki köztünk. Luthernél röpke kis jelenetünk van. Az utószinkronnál láttam, hogy mennyire él minden mozzanatunk. Jaro Vojteknél az érzelmi fordulat a konyhában következik be. Az ezt megelőző átállás során mindent pontosan átvettünk Milannal, és ahogy ötleteltünk, azonnal éreztem, hogy mi tényleg egy nyelvet beszélünk. Teljes mértékben értettük és átéreztük egymás reakcióit. A legapróbb részletekben is egy hullámhosszon voltunk. Két hónappal később Rasťo Borošnál aztán ki is csúcsosodott az együttműködésünk.

Fel tudja mérni, milyen szakaszát éli most a pályájának?

A magam ura vagyok. Arra mondok igent, amire akarok. A színház vonzását természetesen nem oldja ki egyetlen filmszerep sem. Megszoktam egy életritmust, a próbák és az előadások hangulatát, ami azért néha hiányozni tud. Ezt a köteléket nem fogom elszakítani sosem. Nem volt könnyű kilépni belőle, de megtettem, és most ezt a helyzetet élvezem. Szabadon szárnyalhatok, és ez új energiával tölt fel. Az óra persze ketyeg. Nem tudom, hogy ötvenen túl meddig leszek fontos a filmrendezőknek. Abban reménykedem, hogy ami igazán fontos, az úgyis megtalál.

A szerző a Vasárnap munkatársa