Gyerekek – óvodák – iskolák — Zárszó

„...a törvényhozó szervek minden, a gyermeket érintő döntésükben a gyermek mindenek felett álló érdekét veszik figyelembe elsősorban.”

(Egyezmény a gyermek jogairól)

Gyerekek – óvodák – iskolák. Kimeríthetetlen téma. Különösen szülőknek. Itt most csak egy pillantást vethettünk azokra a főbb kérdésekre, amelyeket én a jelenlegi óvodák és iskolák szempontjából a legfontosabbnak tartok, és amelyekről azt gondolom, hogy nagyon nagy mértékben, sokszor döntő módon befolyásolhatják gyerekeink életét. A felvillantott összefüggéseket – igazságokat vagy tévedéseket – mindenkinek magának kellene továbbgörgetnie életében, tapasztalataiban, gondolataiban, érzelmeiben. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek – minden szülőnek, minden családnak, minden gyereknek – a maga megoldásához kellene idővel eljutnia, ehhez kellene bátorságot és erőt merítenie. Bátorságot és erőt ahhoz, hogy a megfelelő óvodát és iskolát keresse meg gyerekének – amit ő tart annak! –, vagy ha nem találja, fogjon össze másokkal, szülőkkel, szakemberekkel, és hozza létre, alapítsa meg. Ha törvényi akadályokba ütközik, kezdeményezze a törvények módosítását (ahogy ez megtörtént például a kötelező beiskolázás, illetve a rugalmas iskolakezdés esetében.)

Tudnunk kell: a demokrácia és a diktatúra nem abban különböznek egymástól, hogy állam apuka, aki a diktatúrában buta és gonosz volt, a demokráciában egyszerre csak okos és jó lesz. Erről szó sincs! Az állam mindig többé-kevésbé személytelen moloch, és mint ilyen, inkább a rosszra hajlik. A diktatúra és a demokrácia abban különböznek, hogy a demokráciában kimunkált jogrendje van, és az állampolgárnak lehetősége – de úgyszólván kötelessége is – jogaival élni.

Amikor a német szülők és szakemberek a német iskolarendszert megkezdték többé-kevésbé demokratikussá átépíteni a hatvanas és hetvenes években, akkor a perek egész sora zajlott. Ha nemzetközileg elismert rendszerek alapítottak iskolát – a német alkotmány hetedik paragrafusa teszi igen előkelő helyen szabaddá az iskolaalapítást –, akkor ezt a szakfelügyeletek persze engedélyezték. De ha, mondjuk, negyven szülő akart „szabad”, „zöld” vagy „tolsztojánus” iskolát alapítani, akkor a szakfelügyelet rögtön lecsapott, hogy a dolog nem elég szakszerű, és nem adta ki az indítási engedélyt. Ilyenkor a szülők pereltek. Előfordult olyan eset – például az észak-rajna-fesztfáliai Bochumban –, hogy a szülők továbbra is a nem engedélyezett iskolába járatták gyerekeiket, amelyet bezáratni nem lehetett, mert még folyt a per, de büntetést fizettettek a szülőkkel, arra hivatkozva, hogy nem tesznek eleget a gyerekek iskoláztatási kötelezettségének. A szülők ezt a pert is – mint ezeket a pereket általában, sorra – megnyerték. Az állam a közben eltelt időszak alatti legmagasabb banki kamat kamatos kamatával fizette vissza a büntetéspénzt, úgyhogy ez egész jó befektetésnek bizonyult.

Nem vagyok querulans (ahogy a szakszó jelöli a folyton zsörtölődő, konok pereskedőt). Nem szeretek veszekedni. Nem szeretek pereskedni. (Nem is szoktam. Se pénzem, se időm, se kedvem hozzá...) Mégis, tudnunk kell: a működő demokráciákban is csak folytonos jogvédelemmel és jogérvényesítéssel tudják az állampolgárok a demokratikus játékszabályokat valóban fenntartani, az iskolaügyben is. A diktatúrákban az iskola valamiféle hatóság, az államnak a családokba benyújtott csápja. (Nem egyszer már az óvoda vagy a vezető óvónő is hatóságként viselkedik és rendelkezik.) A demokráciában a közoktatás: szolgáltatás, melyet az állampolgár igénybe vesz, és kívánságai, valamint érdekei szerint – lobbicsoportok közreműködésével – alakít.

Ha ez a kis könyvecske csak egy-két szülőben, szakemberben netán felkeltette – vagy megerősítette – a szabad, szuverén alakítás vágyát, máris többet ért el, mint amennyit szerzője, belefogva, remélhetett.

(Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001)