Grendel kínzó regénye a megfelelési kényszerről

Azoknak, akik ismerik, megélték ezt a kort, „benne voltak a szórásban”, a regény kontextusai egyértelmű önéletrajzi elemeket rajzolnak ki, jól felismerhető személyekkel, helyzetekkel, történetekkel. Egy sötét időszak ármányait megidézve. Bukott angyalok. Akik vagy megfelelni kívántak politikai érvényesülés, netán anyagi javak végett, vagy más okból, és bizony, olykor kényszerből is; tetszett, avagy sem, de meg kellett felelniük a rendszernek. S ha már belekerültek a darálóba, súgni kellett, besúgni, információkat hordani barátról, kollégáról, sőt családtagról is akár. Már ha tudtak valamit, ismertek valakiket, helyzetben voltak valahol. Mocsok világ volt. Grendel Lajos is megszenvedte. Meg mások is.  Mit üzen a múlt? A zuhanórepülésben lévő, még mindig a besúgásra és a szervilizmusra támaszkodó, megrogyott és utolsókat rúgó szocializmus embert zsaroló és megfélemlítő szellemének jelenkori fenyegető újraéledésétől tartva szívesen emelném ezt a regényt a grendeli életmű újabb opus magnumává. Fenntartva azt a véleményt is, hogy némi fésülés, alaposabb szöveggondozás, az amúgy fondorlatosan bonyolult történet menetében néhány szerzői utalás, kiszólás érthetőbb kibontása, a szöveg nyelvi utáncsiszolása ráfért volna még erre a könyvre. Mert fontos mű. Amelynek alakjait – legalábbis részben – Grendel a Rossz idők járnak című korábbi novelláskötetében mintha már előtanulmányként felvázolta volna.  Mindenkinek lesznek kulcsmondatai, szentenciaszerű tételei ebben a regényben. Íme, az enyémek közül egy: „A diktatúrában nincs ártatlan ember. Legföljebb kevésbé fontos.” (153. oldal 26. sor.) Majd néhány oldallal odább a másik: „Az, hogy áldozat voltam-e vagy áruló, mindig csak utólag merült fel, amikor már nem lehetett visszalépni.” (155. oldal 5. sor.) Súlyos és érvényüket soha nem vesztő mondatok ezek. Így járta ez a megboldogult szocializmus idején, s ha keserű szájízzel is, de azt kell mondanom: ma sincs ez másképp. Ha már egyszer valaki valahova beáll, kiáll, nehéz, majdnem lehetetlen onnan kilépni. S ki hova áll, azt hitelesíti. Grendel Lajos íróként lassan már több mint négy évtizeddel ezelőtti ívgyújtópontos indulásától máig pontosan rajzolja meg azt a világot, amelyet kelet-közép-európai szellemi közmunkásként a saját bőrén megélt. Ez a világ csupán külsőségeiben változott; lefutott a rendszerváltás is, amit nyugodt lélekkel gengszterváltásnak titulálhatnánk. Grendel érzékenyen üzen a mának és a jövőnek. Hogy vigyázat, az a mindennapos megfelelési kényszer, az mindig velünk van.  [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"286809","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"271"}}]] Tág értelmezési és befogadói teret hagy a szerző az olvasóinak. Akiknek nincs könnyű dolguk, mert szövevényes, sokfelé utaló, nyitó és záró bonyodalmakkal, cselekményekkel teli regény ez, benne egy pontos vonalon állandóan felbukkanó érzéssel, hogy a rendszer, azaz jobban mondva a mindenkori rendszerek mindig kitermelik a megfeleléskényszert – mind az alattvalókban, mind a vezetőkben. Megfelelési kényszer gerjed a hatalom felé, hiszen hópénz s paripa nélkül nehéz a hétköznap. Megfelelési kényszere van a vezetőknek, akik az alattvalóknak azt üzenik: hozzám igazodjatok, most találom ki a holnapot, de ellopom a tegnapotokat és a mát is! Ez a veszélyesebb. Itt és így lesz érvényes a számomra kulcsmondatként idézett szövegrész: „A diktatúrában nincs ártatlan ember. Legföljebb kevésbé fontos.” Persze, kérdés, diktatúra van-e most? Vagy nem kérdés? Valahol erről is szól ez a regény. Hogy túlélni és mindig megfelelni – lehet egyféle módja a létezésnek. Ez a regény tipikusan szlovákiai magyar. Sorskérdéseket feszegető, az individuum átformálódásának, alkalmazkodásának regénye. Története a megfigyelt, a megfigyelő, az áldozat és a hatalomért mindenre hajlandó emberek története. Szándékosan nem írok le semmit a cselekményből, mert végül is nem a cselekmény a fontos, hanem a folyamatok szinte hideg, dokumentarista leírása, amúgy Truman Capote módra.  Keretjáték, túlhangosítva Meghalni névtelenül, porladni évtizedekig beletemetve egy tömegsírban, eltűnni nyomtalanul; ez már egy másik, végleges alternatíva. Csak a néma csontok maradnak, tanúvallomást nem tudnak tenni. A Bukott angyalok kerettörténete egy máig teljesen fel nem dolgozott, rendkívül tragikus esemény – a második világháború végén megtörtént és évtizedekig elhallgatott ligetfalui tömeggyilkosság. (Amelynek objektív tudományos, történészi feldolgozása igen fontos és időszerű lenne. De misztifikációmentesen! Hogy a tények pontos ismertében lehessenek majd érzései azoknak, akik magukénak vallják a holtakat. Család, nemzet sírhat, sirathat, de percemberke politikusok nem használhatják fel a történteket pillanatnyi előnyszerzésre.)  Grendel regénye nem csak erről az eseményről szól. Ez is része, igen fontos és írói eszközként erősen indító, majd menet közben vissza-visszatérő téma. A regény azonban – szerintem – arról a folyamatról szól, ahogyan a mindenáron élni vágyás legyőzi, átírja, megmásítja az emlékeket, az egyén igazságvágyát átformálva az igazságérzetét is módosítja, viszonylagossá téve a múltat. Pontos kórrajz ez. Mesteri. Grendel iszonyúan hiteles személyiségeket ábrázol, szinte archetípusok az alakjai. Ebben a regényben és ebben a kontextusban nem zavaró ez a fajta ábrázolás, sőt, az író ráhangolja az olvasóját a regény végén beemelt orwelli hangulatra. A Bukott angyalokban már nincs meg az a játékosság, amellyel Grendel a Tömegsír című, a ligetfalui tömegmészárlás témáját feldolgozni szándékozó korábbi regényében még találkoztunk. Eltűnt az a könnyedség, az a fekete humor is. A Bukott angyalok súlyos mű. Nem oldoz fel, nem is vádol, csak ténymegállapít. Megrajzolja a múlt valós karaktereit. Megrajzolja az átformálódásukat. Az áldozatokét és az árulókét, a megfigyeltekét és a megfigyelőkét. (De tudjuk, régen csak két fajta ember létezett. Akit megfigyeltek, és akit még nem.) Ennek a korszaknak a bukott angyalai a szereplők. Az aktuális kor aktuális istenei a maguk képére formálva állították őket hadrendbe, s már a lázadásuk is hasztalan. Megfelelési kényszerük a vesztük, megtisztulni csak a halálban tudnak, mert a szeretet és a szerelem nem volt elég gyógyír a lélektelenné válás sebeire. A végére hagytam az általam harmadik kulcsmondatnak tartott tételt: „A lelkiismeret azonos Istennel, amely egyesek szerint nem létezik.” (205. oldal 9. sor vége.) Íme, az ember. Hol van hát az Isten? Kint? Bent? Lelkiismeretben? Tömegsírban?  Hová emeljük ezt a regényt? Opus magnum? Az. De még várunk folytatást, feloldozást, valami jellegzetesen new honti parádés orrfricskát Grendel Lajostól. Akit megfigyeltek. S aki annyi megfelelési kényszert látott életében, s annyi bukott angyalt.  Grendel Lajos: Bukott angyalok. Kalligram PT, 2017. 208 oldal.