Goncourt-díj Jonathan Littell regényének

A papírformának megfelelően a Francia Akadémia nagydíja után a legtekintélyesebb irodalmi díjat, a Goncourt-t is megkapta hétfőn első regényéért a franciául író amerikai Jonathan Littell.

A Franciaországban eddig több mint 250 ezer példányban elkelt Les Bienveillantes (A jószándékúak) Barcelonában élő 39 éves szerzője, korábbi nyilatkozatainak megfelelően, nem jelent meg a díjátadáson, de – mint kiadója, Antoine Gallimard leszögezte – ez nem a zsűri vagy a díj iránti megvetés jele. Littell egyszerűen úgy gondolja, hogy az irodalom nem a show világa, és nem a szerző, hanem a könyv a fontos.

A nyár végén megjelent 900 oldalas regény szerzője 1967-ben emigráns lengyel zsidó családban született New Yorkban. Apja, Robert Littell maga is író és újságíró, kémregények szerzőjeként szerzett magának hírnevet. A Franciaországban felnőtt – mivel apja párizsi tudósító volt – és franciául anyanyelvi szinten beszélő Jonathan 15 évig humanitárius szervezetek aktivistájaként dolgozott a világ különböző országaiban, többek között Boszniában, Csecsenföldön, Afganisztánban, mielőtt állítása szerint alig száz nap alatt megírta a hóhérok személyes felelősségét boncolgató „dokufikcióját”.

A regény főhőse egy francia anyától és német apától származó, kitalált náci tiszt, egy bizonyos Max Aue, aki a náci gépezet aktív résztvevőjeként bűnbánat nélkül, egyes szám első személyben meséli el a második világháborúban a keleti fronton valóságosan megtörtént rémtetteket.

A realista és akadémikus stílusban megírt, közönségsikert arató mű vegyes szakmai fogadtatásra talált Franciaországban. A nácizmus történetével foglalkozó szakértők, köztük Claude Lanzmann, a Soa című dokumentumfilm rendezője azért ítélte el Littell alkotói módszerét, mert a megtörtént eseményekbe keveri bele saját írói fantazmagóriáit.

A regény briliáns elméjű, jogász végzettségű SS-tiszt főhőse ugyanis kortárs francia szerzőket olvas, s a lenyűgöző orosz tájak és a náci kegyetlenkedések mellett aprólékosan fejti ki vérfertőző és homoszexuális kapcsolatainak legapróbb részleteit is. Mások viszont éppen a XIX. századi nagy francia és orosz regényekre emlékeztető elsöprő stílusát tartják a mű nagy erényének. A francia közvéleményt elsősorban az izgatja két hónapja, hogyan képes ma egy fiatalember egy valódi szadista önvallomását megírni.

A feleségével és két gyermekével visszavonultan élő író eddig szinte minden interjúfelkérést és televíziós szereplést visszautasított. Augusztusban egy rádióadásban azonban kifejtette, hogy elsősorban a náci korszak hóhérainak személyisége és az a kérdés izgatta: hogyan kerülhettek ezek az emberek olyan helyzetbe, hogy másokat kínozhattak halálra.

Ennek kifejtéséhez Littell egy, a kegyetlenségeket saját kezével végrehajtó nácit választott műve narrátorának. Ehhez először is aprólékosan végigtanulmányozta a II. világháború történetét. Főhőse személyiségének felépítéséhez pedig humanitárius munkája során szerzett tapasztalataiból merített, és korunk hóhéraival szerzett személyes tapasztalatait is beleírta művébe.

A Goncourt-díjat 1903 óta ítélik oda az előző évben megjelent, francia nyelven íródott, legjobb prózai szépirodalmi műnek.