Fránya igazolvány

Ezzel szemben álljon itt néhány életkép, melyek nyilván csak véletlenül csírázhattak ki bátortalanul a véres magyar rögvalóság elhanyagolt rétjén, melyet Ady óta borít a vad dudva s muhar.

Első számú életkép...

... melyben figyelemmel kísérhetjük egy ún. „felvidéki” gyermek lelkületének finom rezdüléseit, s ezáltal valós képet nyerhetünk naiv ragaszkodásáról az anyaország iránt, mely ragaszkodás felnőtt korára sem múlik el nyomtalanul.

„Magyarba menni”, hát az valami csoda volt, valami áhított, vágyott, s évente egyszer hajdúszoboszlói fürdés formájában materializálódott varázslatos tündérálom. Ki tudna aludni a lázas izgalomtól, mikor reggel „magyarba” menődik? Egy meseországba, ahol biztosan minden piros-fehér-zöld, ahol jóízű lángos és dinnye terem, amely természetesen öszszehasonlíthatatlanul finomabb, mint a „hazai”? Dehogy. Mint az „itteni”. Mert a naiv kisgyermek ilyenkor még egy az egyben elhiszi, amit szülei szelíd, meleg szavakkal közöltek vele, mint egyszerű, magától értetődő igazságot, amin vitatkozni sem érdemes: hogy az ő hazája Magyarország.

Csak éppen itt él.

Második számú életkép

... melyben termetes asszonyság keresetlen szavakkal közli véleményét arról az ipséről, aki egy könnyű kis koccanásos baleset után hirtelen jött őszinteségi rohamában az egész autóbuszt per tu letótozza.

Ez egy összeszokott búcsújáró társaság az élet viharai által sokszorosan próbára tett, mindazonáltal jó kedélyű, kis jóakarattal középkorúként definiálható hölgyeményekből, akik a rettenetes száz kilométeres útra először is jó fazék töltött káposztával szerelkeznek fel. Szívesen énekelnek zsoltárokat, visszaúton meg, nagy valószínűséggel a borkóstoló következményeként, immár világiasabb jellegű nótákat. Izgatottan és jókedvűen fecserésznek, mert..., mert „magyarba” mennek, s még nagyon erősen él bennük a kisgyerek áhítata, aki „magyarba” mindig „haza” ment.

Autó koccan a buszhoz, egyértelműen az autós hibájából, mert körülbelül olyan érzékenyen tapod a pedálra, mint egy ízületi gyulladásos ólomlábú elefánt. Sofőr kipattan, mint egy keljfeljancsi, s a busz rendszámát meglátva paprikavörösen, valami minősíthetetlen durva hangon ekképp nyilatkozik:

– Ezek a nyavalyás tótok...

Eddig jutott. Ekkor meg az autóbuszból pattan elő egy töltött káposztás asszonyság – na jó, nem pattan, hanem kászálódik, de nagyon is fürgén –, és ingerült hangon kikéri magának. Először is megemlíti, hogy tényleg Tóth, de nem úgy. Majd felháborodottan ama véleményének ad hangot, hogy ő és az egész busznyi társaság van olyan magyar, mint száz kilométeres körzetben akárki. Közli még, hogy ő „ide” mindig úgy jön, mint „haza”, mert... De ezt már nem olyan emelt hangon mondja. Jé, pityereg...

A személyautó sofőrje – az az ólomlábú – áll, mintha leforrázták volna, aztán zavartan motyogva elnézést kér. Hogy ő nem úgy gondolta. A társaság tovább indul. Csak valahogy már nem ízlenek annyira a zsoltárok.

Se a töltött káposzta.

Harmadik számú életkép

... amelyben korrekt politikai vita keretein belül közlik velem, hogy mi, anyaországi magyarok szeretünk ám titeket piszkosul, csak éppen ez a fránya igazolvány, ugye, hogy mennyi pénzbe kerül, éspedig a magyarországi magyar adófizető állampolgárok pénzébe, és milyen érdekes, hogy őtőlük ezt meg se kérdezte senki annak idején előre.

Turistaház, hegyek között. Fiatal szlovmagy (= szlovákiai magyar) házaspár a közös konyhában szerencsétlenkedik egy szerény paprikás krumplival (na, kolbász azért van benne). Nagy magymagy (= magyarországi magyar) társaság érkezik, erősen politikai hangulatban – itt most mindenki olyanban van, a fene megette. A közös konyhában nemsokára természetesen politikai jellegű beszélgetés üti fel a fejét, hogy érdekel vagy nem érdekel – kit érdekel? A magymagyok szerint egy bizonyos illető azért nyerte meg a választásokat, mert „lejött ide és úgy beszélt, ahogy kellett”, és hogy ez a magyarigazolvány sem igen fog már egzisztálni, mert „a mi zsebünkre megy ez”. (Gyors, zavart pillantás a magymagyokra). – Természetesen támogatjuk mi is a nemzetiségi politikát meg minden.

Késő. A paprikás krumpli ugyanúgy elvesztette az ízét, mint ama bizonyos autóbuszban ama bizonyos töltött káposzta.

Negyedik számú életkép

... amelyben a mai teenagerek nemzetiségi azonosságtudatának némely demonstrációs jeleit térképezhetjük fel, különös tekintettel a „Ki a magyar?” kérdéssel fémjelzett rázós problémakörre.

Szlovenszkói gyerekek a tavon csónakáznak, alapiskolások. A parton álló, s tőlük természetesen mérhetetlenül fejlettebb magyarországi középiskolások természetesen megjegyzéseket tesznek a csónakázók kezdetleges technikájára, amit azok természetesen csípős viszontmegjegyzésekkel honorálnak. Végül elhangzik a vízválasztót jelentő „kabbe” kifejezés, mely igazából tán nem is olyan durva, hisz lassan már az óvodás rajzfilmekben is kötelező lesz.

A középiskolásoknál erre kiborul a bili. Hogy neki egy sz... t... k... (a betűk helyébe tetszés szerinti trágár kifejezések helyettesítendők) ne mondja, hogy... (Ezt mondja ő, aki a sperma népies elnevezését leginkább interpunkciós jelként használja) ...pláne, ha nem is tudsz rendesen magyarul, te f... g... p... (az előbbi behelyettesítéses módszer ismétlendő). A srácok ekkor már a parton állnak, támadóállásban, s kicsink becsületére váljék, nem ijed meg a nála két fejjel magasabb jókötésű gimnazistától.

– De hát mi is magyarok vagyunk...

– Te, magyar...? – bődül fel az agresszív anyaországi sarjadék. – Akkor miért beszélsz őbetűsen?

– Nem is igaz, hogy őbetűsen beszélek! – vicsorog a kicsi.

Ideje őket szétválasztani.

Megint megkeseredett valami, noha ezúttal nem volt jelen sem töltött káposzta, sem paprikás krumpli, sem egyéb étek. Az agresszívnek nehéz volna elmagyarázni, hogy a kissrác tényleg nem őzik, csak a mai felsőtagozatosok első hallásra kissé furcsa, jobbára indulatszavakból, mély, morgó torokhangokból, vakkantásokból és röffenésekből álló nyelvezetét használja, amelyben csudálatosképpen itt-ott még eredeti magyar szavak is felbukkannak. És hát persze a „kabbe” se kellett volna.

– Azért ne feledjük el – mondja tudálékosan az agresszív egyik társa –, hogy volt nekik egy Trianon is. (Szemmel láthatóan büszke, hogy e szót ismeri.)

Nekik volt, csakugyan? Nektek meg nem?

Konklúzió

Tudjátok mit, kedves magy-magy felebarátaim az Úrban? Nem fogom én ezt már forszírozni, meg magyarázni sem, hogy én is magyar vagyok, vagy mi a szösz. Ha ti magatoktól nem látjátok be, hogy csak a szokásos mocskos politikai játék folyik a szokásos locsogással felvezetve, és hogy az ilyen és ehhez hasonló politikai kalózakciók célja mindösszesen csakis és kizárólag a politikai népszerűség hajhászása s ezáltal a a szavazatok begyűjtése, akkor én tinéktek ezt nem is nagyon fogom bizonygatni. Ha ti még elhiszitek, hogy egy bizonyos párt hatalomra jutása akár csak egy mákszemnyit is változtat a sorsotokon... És ha attól féltek, hogy emiatt az évenkénti két ingyenes utazás miatt kell majd hátralévő éveiteket kenyéren és vízen tengetnetek, akkor én ezt inkább kifizetem. És csináltatok még magamnak egy jópofa fekete trikót is – ez most úgyis trendi – „Turista vagyok, de magyar” felirattal.

De Magyarországra – ahol különben mindig otthagyok egy rakás pénzt, akkor is, és most már csak azért is „haza” megyek.

Még akkor is, ha tót-h vagyok.