Fotóhónap – tizennegyedszer

Térjünk vissza az időben másfél évtizeddel. 1991-et írtunk, amikor az I. Fotóhónap keretében nyugat-európai és tengerentúli fotóművészek is kiállíthatták nálunk felvételeiket. A rendszerváltást megelőzően nem is rendeztek a vasfüggönytől keletre ilyen nagyszabású kiállítás-sorozatot?

Nagyon fontos év volt a cseh-szlovák fotó történetében a rendszerváltás éve, mivel előtte csupán „kósza hírek” útján tudtunk arról, mi zajlik Európa nyugati felében, mi az, ami foglalkoztatja a fotóstársadalmat. Sem a politikai, sem pedig a gazdasági légkör nem volt kedvező ahhoz, hogy nyugati fotóművész kiállítást rendezzen nálunk. A határok megnyitásával viszont egyszeriben létszükségletté vált, hogy megkeressük az elveszített közös fonalat, hogy közös témákat, művészi álláspontokat fogalmazzunk meg. Ebből az igényből született az I. Fotóhónap, melynek keretében öt kiállításon mutattuk be a XX. század második felének legjelentősebb európai műveit, művészeit.

Csaknem másfél évtized telt el azóta. Kik emelkednek ki az ez idő alatt Pozsonyban kiállító művészek közül?

Említhetném Helmut Newtont, Sebastian Saggadót, Villiam Cleint, Cartier-Bressont és másokat. Minden évben két-három világszerte ismert fotós műveit állítjuk ki; a hazai közönség több éves, évtizedes hátrányban van a nyugatival szemben, és most fokozatosan „kárpótoljuk” őket.

Az idei rendezvénysorozat szórólapján olyan nevek olvashatók, mint Ragha Rai, René Burri, valmint Ján Svoboda...

Ragha Rai azért is egzotikus számunkra, mivel indiai fotóművész ritkán állít ki nálunk, másrészt meg a híres Magnum-csoport tagja. Kiállításának anyaga megrázó, hiszen egy, a nyolcvanas évek elején bekövetkezett, majd tízezrek életét meghatározó vegyi katasztrófa eseményeit örökíti meg lépésről lépésre, nagyon szuggesztív módon. René Burri – Cartier-Bressonhoz hasonlóan – a humanista képriport megtestesítője. Látásmódja ironikus, ám képei középpontjában a törékeny ember áll, minden heroikus póz nélkül, a maga esendőségében. Novemberi kiállításának témája az 1960 és 2000 közötti Németország, illetve a német társadalom, mely gyökeres változásokat élt meg. A kevésbé ismert cseh Ján Svoboda a nonfiguratív képalkotás és a tájképek nagymestere, technikája egyedi, utánozhatatlan, a dolgok lényegét keresi.

Négy hazai fotós egyéni kiállítása nyílik meg novemberben. Miért éppen rájuk esett a választás?

Az 1904-ben született Miloš Dohnány a hazai modernizmus jeles képviselője, aki merész megoldásokat honosított meg a képalkotásban azáltal, hogy elrugaszkodott a „képfestőktől”, tehát azoktól, akik a körvonalak elmosásával, homályosításával próbálták fokozni a művészi hatást. A „tiszta fényképezés” egyik legnagyobb alakja volt. Igor Grossman a vidék megörökítője, az 50-es és 60-as években készült fotográfiáit állítja ki. Dorota Saparová – aki festőművész is – a női testet helyezi előtérbe, aktjai a festészet és a fényképezés határmezsgyéjén mozognak. Marek Kvetán pedig egy új irányvonalat képvisel, a digitális képfeldolgozást, mely világszerte egyre nagyobb teret hódít.

Milyen elvek alapján állították össze a közép- és kelet-európai térség, illetve a „világ többi része” kategóriájába sorolt kiállítók névsorát?

Két fontos szempont volt: az egyik, hogy kiket ajánlanak figyelmünkbe az adott ország fotógalériái, ki az, aki az eltelt években jelentőset alkotott, a másik pedig, hogy a „mestermunkák” mellett bemutassuk a tanítványokat is. Ez az elv érvényesül például a magyar Kerekes Gábor és Tóth Lívia vagy a már említett cseh Ján Svoboda és Milan Blatný esetében. Ukrajnát viszont csak egyetlen fotós, Alexander Gljadelov képviseli, aki az ukrán fegyházakban, börtönökben készült sorozatával díjat nyert Los Angelesben. És sorolhatnám tovább...

Eddig egyéni kiállításokról volt szó, viszont számos csoportos tárlat is nyílik.

ĺgy igaz. Bemutatjuk a Kelet Nemzedék munkáit, a Fujifilm Photo Press Awards 2004 idei díjazott képeit, a V4+1=5 csoport, azaz a „kibővített” visegrádi négyek fotóit, de láthat a közönség digitális technikával készült, illetve a szó legszorosabb értelmében vett klasszikus fotókat is.

Az eltelt években nagy sikerük volt az alkotóműhelyeknek. Milyen irányt tűznek ki idén?

Tekintettel az érdeklődésre, alkotóműhelyeink számát négyre bővítettük. A Kamil Varga vezette foglalkozások az emberi test geometriájára, az Anton Fiala vezette kalandozások a természetre összpontosítanak, míg Andrej Bán fotóriporter a pozsonyi utcát mutatja meg a gyakornokoknak – nem szokványos látószögből. Az igazi „ínyencség” mindenképp a Harald Leban vezette előadás- és gyakorlatsorozat lesz, mely egy már-már elfeledett technikával, a platinotípiával foglalkozik.

Még egy kérdés kívánkozik ide: milyen látogatottsággal számol?

Idén is elvárjuk azt a 100–150 ezer látogatót, akik évről évre felkeresik a kiállítótermeket, hogy a fényképeken keresztül szembesülhessenek egy másik világgal – azzal, amely csak a fényképezőgép túloldaláról látszik.