Főszerepben a funky és a fúvós-virtuózok

Az utóbbi időben több fesztiválszervezőtől is hallottam a régi mondást, miszerint a változatosság gyönyörködtet. A dzsesszfesztiválokra ez ugyan eddig csak részben volt igaz, kevesen merészelték átlépni a műfaj határait, és a tradicionális dzsessz mellett például leplezetlenül „proli” funkyzenével vagy latin ritmusokkal meglepni az elit közönséget. Az idők azonban változnak, ma már nézőszámot is produkálni kell ahhoz, hogy egy szervezőiroda eséllyel pályázhasson támogatásért. Emiatt állítólag már a montreaux-i dzsesszünnepen is megjelent a bigbeat, a világzene és sok más furcsa hangzás, az ortodoxok nem győzték kapkodni a fejüket, hogy mi mindent, ki mindenkit inspirálhat, illetve mivé fejlődhet a dzsessz a 21. században.

A Pozsonyi Dzsessznapok idei programját böngészve (www. bjd.sk) ez fogalmazódott meg bennem, és egyáltalán nem negatív éllel állítom, hogy fejkapkodás a PKO-ban is lesz. A dzsesszközönség mindig elhatárolódott a kommersz rádióhallgatók táborától, a műfaj legnagyobb hazai fesztiválja pedig egy idő után kezdett afféle gigantikus sznobparádévá változni. „Jelen lenni” szinte kötelező, de egyre többen akadnak olyanok, akik feltűnően jelen vannak ugyan a nagy eseményen, ám szinte végig az előcsarnokban iszogatnak. Nos, idén van esély arra, hogy őket is becsalogatják a terembe a barátságos ütemek. Részben már tavaly is arról szólt a fesztivál, hogy miként hat a dzsessz a többi műfajra, illetve működhet-e a kompromisszumok nélküli interaktivitás a zenében. Erre vonatkozóan a legizgalmasabb kísérletnek idén a francia Sayag Jazz Machine koncertje ígérkezik, amely formáció az underground elektronikus zenét és a repetitív alapokon nyugvó kortárs komolyzenét ereszti össze a dzsessz elemeivel. Lemezeiken és koncertjeiken nem rettennek viszsza olyan eretnekségtől sem, mint a hip-hop, a drum & bass és a jungle „elit” műfajba emelése. Ehhez minden szóba jöhető hangszeres segítséget igénybe vesznek, a marimbától a vibrafonon át egészen a vonósnégyesig.

A stílusában ettől leginkább eltérő formáció a Spanish Harlem Orchestra, amely a tradicionális dzsesszt keveri latin fílinggel oly módon, hogy a mérleg ez utóbbi felé billen, a végeredmény pedig első hallásra improvizáción alapuló örömzene, ám valójában komoly technikai tudást igénylő hangkollázs. A tizenhárom tagú SHO ráadásul deklaráltan „közösségépítő” etnikai zenekar, New York szívében próbálják életben tartani a hispán kultúrát. Első lemezüket 2002-ben a legjobb salsa albumnak járó Grammy-díjra jelölték, második lemezükkel pedig latino kategóriában a Billboard-lista élén végeztek az éves összesítésben.

A külföldi felhozatalból a nagyközönség számára feltehetően a német Tok Tok Tok, illetve a New York-ban élő japán zongoravirtuóz, Hiromi neve a legismertebb, akit Vanessa Mae-hez vagy Keiko Matsui-hoz szokás hasonlítani.

A Tok Tok Tok már-már popzenei vizeken evez, közel a Jamiroquai és a Shakatak stílusához, vagyis ahhoz, amit manapság valamiért „acid-jazz”-nek neveznek. A markáns trombitaszólamok mellett egy afrikai énekesnő, Tokunbo Akinro éteri hangja határozza meg a Tok Tok Tok hangzását, akár a rádiók is játszhatnák őket, ha a zenei szerkesztők picit merészebben válogatnának. Szintén meglehetősen távol esik a hagyományos dzsessztől, ám abszolút emészthető zenét produkál az osztrák Beéfolk, akik eddig inkább világzenei fesztiválokon játszottak, és számaikban ír folk-hatásokat fedezhetünk fel.

Az október 21-én kezdődő fesztivál gazdag kínálatából szándékosan emeltük ki a besorolhatatlannak tűnő előadókat, épp a bevezetőben leírtak miatt. A helyszín immár hagyományosan a pozsonyi Művelődési és Pihenőpark, ahol mindhárom este hat órakor hangzanak fel az első taktusok.

A PKO egyébként utolsó előtti alkalommal ad otthont a fesztiválnak, az épületkomplexumnak ugyanis új tulajdonosa van, ezért a RockPop szervezőirodának hamarosan másik helyszínt kell keresnie. Nem lesz könnyű dolguk, mivel a dzsessznapok közönsége már megszokta, hogy egy rétegműfaj kedvéért sem kell a világvégére villamosoznia, és hogy az események felváltva két teremben zajlanak, így az átszerelési szünetek alatt sem maradnak zene nélkül. Ráadásul a fesztivál híre már Bécsbe is elért, legalábbis tavaly sok német szót lehetett hallani a közönség soraiban, ők jövőre nyilván kétségbeesetten fognak autókázni fel s alá Pozsonyban.

Az egyik fő szervező, Peter Lipa szerint idén azért lesznek túlsúlyban a külföldi fellépők, mert tavaly a hazai mezőny kapott nagyobb teret. Az azonban kérdéses, mitől „pozsonyi” a Pozsonyi Dzsessznapok. A főváros önkormányzata ugyanis egy fillérrel sem támogatja a város nevét viselő fesztivált. „Egyetlen partnerünk a Pozsonyi Információs és Kulturális Központ, amelynek évente anyagi támogatásért kell folyamodnia a városhoz. Ehhez azonban bevételt is produkálniuk kell. Rajtuk kívül a kulturális minisztérium segített, a legnagyobb hálával azonban a Szlovák Takarékpénztárnak tartozunk. Nélkülük nem tudtunk volna nemzetközi nagyágyúkat Pozsonyba hozni” – állítja a dzsessz legnagyobb hazai propagátora.