Forró ősz a hidegháborúban

Miklósi Péter, Mács József, Koncsol László és Morvay Lajos a Múzeumi SzalonbanA Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának felvételeRendhagyó történelemórára gyűltünk össze Pozsonyban, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában a már szokásos Múzeumi Szalon keretén belül. A hallgatók a pozsonyi Duna utcai gimnázium diákjai, valamint egy-két avatott érdeklődő, velük szemben hárman, akik kamaszként, illetve lelkes fiatalemberekként végigélték a magyarországi forradalmat, illetve annak szlovákiai lecsapódását.

S ahogy az ilyenkor lenni szokott, nemcsak az 1956-os év eseményei kerültek középpontba, hanem a folytatás is. Hiszen 1956 nélkül lehet, hogy nem lett volna 1968, s nem lett volna 1989. Bár maguk az emlékezők sem voltak egységesek abban, hogy mi lett volna, ha győz a magyar forradalom. Ugyanis nem nagyon volt pozitív példa a felkelésben részt vevők előtt, hiszen az Osztrák–Magyar Monarchia bukása után Magyarországon és a közép-európai országokban nem alakult ki a klasszikus szociáldemokrácia, Kun Béla véres országlását egy hasonlóan véres fehér terror követte, majd jött Szálasi és Rákosi. Sokak szerint maga Nagy Imre is csak követte az eseményeket és sodródott az árral. A csehszlovák kommunista rezsim aggódva figyelte az eseményeket, s teljes igyekezetével azon volt, hogy segítsen az általuk csak ellenforradalomnak nevezett eseményeket megzabolázni. Novotný köztársasági elnök állítólag még katonákat is ígért Hruscsovéknak, de erre a szovjet vezetés nem tartott igényt.

Arról, hogy a szlovákiai magyarság hogyan élte meg a magyarországi forradalmat, nagyon hiányos adataink vannak. Ahogy az elmúlt nyolcvan évünkről a mai napig nem készült részletes leltár, úgy ezekről a végzetes napokról sem. Ezért is volt nagyon izgalmas Koncsol László, Morvay Lajos és Mács József szenvedélyes beszámolója. Morvay Lajos a pozsonyi magyar gimnázium diákja volt, s egyik nap a kezdeményezésére az egész osztály fekete szalaggal jelent meg az iskolában. A tanárok nem szóltak semmit, de a negyedik órán már ott voltak a titkosszolgálat emberei is. Mikor kiderült, hogy ő volt a kezdeményező, kizárták az összes csehszlovákiai iskolából. Három hónapba telt, míg sikerült bejutni Bacílek elvtárshoz, s végül folytathatta a tanulmányait. Több konkrét megmozdulásról nem is nagyon tudnak, bár Komáromban (ahol a napokban állítottak emléktáblát) például nem írtak alá egy, a forradalmat elítélő nyilatkozatot. Pozsonyban az orvostanhallgatók is szolidaritásukról biztosították a felkelőket. Koncsol László hallott arról is, hogy Csákányházán több mint húsz menekülőt lelőttek (a londoni Times információi), de ezeket a későbbi kutatásai nem erősítették meg. Mács József akkoriban már újságíróként dolgozott az Új Szó szerkesztőségében, s megtudhattuk, hogy az Új Szó abban a tizenhárom napban két változatban jelent meg. Az egyik Magyarország számára készült, s főleg a határ mentén terjesztették, hogy ezzel is támogassák az ún. ellenforradalom elleni harcot. Mács, bár a lap munkatársa volt, nem sokat tudott arról, hogy mit főztek ki a főszerkesztő szobájában, s ahogy mondja, már talán csak Gály Iván az egyetlen, aki tudna még erről mesélni. Az átlagemberek éjszakánként a Szabad Európa, valamint az Amerika Hangja rádióadók adásaiból próbálták megtudni, hogy mi is történt a határ túloldalán.

Pozsonyban egyes fiatal értelmiségiek az egykori Sarlót próbálták meg újjászervezni, 1957. március 15-én a ligetfalui Petőfi-szobornál tartottak nem engedélyezett megemlékezést, később a titkosok Turczel Lajos órájáról vitték el Cselényi Lászlót és Tőzsér Árpádot. Dénes György lakásán gyűlt össze rendszeresen egy társaság, ahová – mint utólag kiderült – beépültek a titkosszolgálat emberei is. Az est igazi kuriózuma volt Babos László Új magyar zsoltár című verse Juhász László tolmácsolásában, amelyet nemrég talált meg Bukovszky László. Babos László akkoriban a Fáklya szerkesztője volt, a forradalom illegális népszerűsítése miatt bebörtönözték, a publikálástól eltiltották. 1968 után Izraelbe emigrált, ahol állítólag egy merénylet vétlen áldozataként halt meg. De elhangzott Sándor János koloni visszaemlékezése is, amely már a Fórum Intézet által kezdeményezett Oral History sorozat részeként készült el. Ha minden igaz, akkor nemsokára megjelenhet Vajda Barnabás munkája, aki a szlovákiai magyarság 1956-hoz fűződő kapcsolatait eleveníti fel. A visszaemlékezők véleménye megoszlott arról, hogy lett volna-e esélye a forradalomnak a végső győzelemre, s igazi indulatokat korbácsolt fel a forradalom mai utóélete.

„Tebenned bíztam eleitől fogva, csapotthomlokú fajtám, te idegen,// itt Európa okos világában, élni nem tudó, halni nem akaró,// sorsverte népem.” – írta Babos László a vérzivataros októberi napokban.

Jó lenne, ha végre méltó helyükre kerülnének nálunk is az akkori események. Az adósságtörlesztés mindenesetre elkezdődött.